Kisemberek lévén úton-útfélen
 egyre tovább s tovább
 keresgélünk apró,
 kicsinyes kis lázadások
 szent örömeiben;
melyekért még nem kell
 pénzben megfizetni, s amiket
 - ez idáig -, szándékosan
 még nem lopott el tőlünk
 egy felsőbb hatalom.

Felsorolhatatlan tabu-tilalmak
 ellenére azért biztos,
 ami biztos alapokon
 csak kihajtják
 a mezőre is a bégető
ember-csordát csak
 hadd acsarkodjanak,
 kántáljanak napestig kedvükre.

A lét ember-szagú mozgásait
 is újabb és újabb papír
 és pergamen-szagú
rendeletek, jegyzőkönyvek,
 nyomtatványok szabályozzák
 már ha kell, ha nem;
 bizonylatot ritkán ha ad
 útépítő, kőműves,
vagy pék, ám
a dagasztott kenyér
 vagy zsömletésztába
 még így is jó párszor
 - előfordul -, beleköp.

S valamiért az egyszerű ember
 is rendre azt érezheti,
hogy a térbeli
 helyváltoztatási szándék,
 avagy a külföldre való biztos
távozás retúr, fapados lehetősége
 egyre kevésbé lenne jogszerű,
 vagy fair-play,
 hiszen oda is érdek-kapcsolatok
szükségteltetnek.

Tán ezért van,
hogy az ember immár
három irányból is igyekszik
 megszűrni önmagát:
 a hiánypótló gátlások,
 gyanakvó kételkedések
 oltárain éppen úgy,
akár a belső lélektani
 Hiányok katafalkján
 - imbolygó benső
egyensúlyok roskadozó
 terhei alatt sem
lehet azért oly jó
 dolga az idült ostobáknak.

Ahogy évtizedek
jönnek-mennek rángó
 idegrendszerek őrlő
 fogaskerekei közt hordja
 a zuhanás olcsó,
 zsigerileg nyers látomását,
 képzetét, pedig csupán
 csak egyszerre halandó
 és porszem s hiszi,
 hogy valamit azért
 mégiscsak konzerválni tudott.
 
Mert a hárommilliárdnyi
 magányú Mindenséget
sem tudják már szeretni,
 vagy otthonuknak hívni,
 az embertelenített
Nirvána-semmi lezülleszt
 s szándékosan beszippant egyszerre!