Mert most az ember mást aligha tehet:
szalmakazal a puszta Lét
 s túlélésbe vetett csenevész hit,
 tű-tüskék sebzik
 véresre folyton meztelen lábait.

 Fél vagy éppen csak
 szenvedélybeteg, szemfény-vesztő,
 szolid tündérmese
 a beígért áloméletekről,
 melyek legfeljebb csupán
 csak néhány bulvár-média
 szennycsatornán hömpölyögnek
 naponta kedvükre.

 Élet-ösztönök kérelhetetlen
 ritmusára összehangolt
 tunya közönyösség következik
 kifizetett ráadásként,
 fekete-fehér kockákon
általmenni a Lét küszöb-peremén,
 - igaz -, ezt csupán
 csak kevesen merészelik.

Mintha nyughatatlan,
 lázadó elmék már
aligha járhatnák lassított
 ütemekben végig
 a halhatatlannak hitt
 lélek hullámhegy-völgyeit,
 zsibongó láncszemként,
 akár a hangya az ember
 kirekesztett benső
 magánytudatával egyetemben
 alkotja meg a szimbiózisa
 rendszer-elméletét;
 mert az extrém életkörülményeket
 csupán csak a nagyhatalmaknak
 áll módjukban kártevő mentesíteni.
 Időtlenségek csupaszított
 vákuumai teremtődnek
 s pusztulnak
 akár másodpercekben.

Leértékelődik már egyre
 furcsábban egy-egy
 kitenyésztett szituáció,
 mert papír-koporsóvá ért
 önmagában a szándékosan
 megszelídített gyermekkor,
 melyet sosem lett
 volna szabad szándékosan
 kierőszakolni a maga
 nyers brutalitásával karöltve.

 Néhány hasonszőrű,
kicsinyes véglény előbb-utóbb
 mégiscsak felismerheti
 az egy-lényeget: csupán csak
 másodpercek válasszák el
az elviselhető lét-küzdelmeket
 a biztos mélységek felé zuhanástól.
 A bizonytalanságtól még
 nem váltak
 kiszámíthatóbbakká a napok.