Mintha csak az emlékezések
letisztult, kézzelfogható
zavarát akarná egy-egy
félreértett, becézgető-miccenő
mozzanat reflexként eltakarni,
még a meghajszolt
mozdulatlanság is egyre
inkább nyilvánvaló, de képlékeny.
Az egész szókimondó szent
akarat csupán csak gyerekes,
sírdogáló lényegtelenség.
A megismerés - immáron -,
csupán ösztönösen lehetséges.
A tragikus Sors be-nem-jósolható,
váratlan fordulatai;
egy baleset, vagy tragédia-veszteség;
meg-nem-értett
cselekvések lázadó odaadása.
Mintha a Nirvána-semmi
volna csak a teljesség tökéletes hiánya;
a föld ember-tömegeit
tékozlón, koloncként
már senki sem veszi Sziszifuszok
módján Atlasz-nyakába;
így jönnek s múlnak el
észrevétlen az ember feje fölött
a tunya közöny roham-hullámai.
Miért kell egyáltalán a várakozáshoz,
vagy a lehetséges
beteljesedéshez ragaszkodni?!
Bár - meglehet -,
stigma-fájdalmakkal,
lélek-tüskékkel jár mégis
jobb nyíltan kimondani,
ami az égető, nyughatatlan
szív belső burkában beszélni kíván.
Légtornász-logikával
sem lehetne a létezés
titkos törvényeit megfejteni;
az ember keresheti itt,
vagy épp fokföldön,
vagy valamelyik jéghideg sarkkörön,
mert a belső Odüsszeia-nyughatatlanság az,
mely örökös telhetetlenségében felforralja,
felpezsdíti kiserkent
vér-molekulái nászát.
Sokszor a szilárdnak hitt
irgalmatlanság is egyszerre
hasztalan és irgalmatlan,
ha nem figyelnek eléggé rá.
Hangulatok hányaveti,
kicsinyes tragédiája
végtelenségig elsorolt,
hasznavehetetlen törmelék,
melyet tán még
az Egy-Kedves se biztos,
hogy teljes tökéletesség
gyanánt magáévá tehet,
s megért; tarháltabb
együttérzést is egyre
nehezebb kiváltani
totális vadidegenekből!
Panasz-eufóriát kap
egy-egy eltévedt, higiénikus szívroham!