A töprengő agy
szinte egyre jobban fárad,
amint megpróbálja
értelmezve kisillabizálni
a homlokba vésett
ösztön-hieroglifákat;
már régóta butít,
nyomorba dönt
a totális agymosott káosz,
melyben létezni kell.
A Lét kicsinyes titkán
- félő -, tán még így se
lazíthat az ember se lakatot,
se zárat.
Folytatódó titkokat rejteget
a sejtek, molekulák hálózata.
Hová merülnek majd el
a végső számadó álmodások,
melyeket előbb-utóbb
ki kellett volna mondani?!
Kifordított szinte
Gogoli köpönyegekben
nagy férgek falnak
alattomban kis férgeket;
mint szivacsot az embert
oly gyorsan, s hatékonyan
átítatja megkötetett,
kicsinyes alku-kötelék,
felboncolt egyezség,
mert ibolyánál - sajnos -,
még mindig szívósabb
a barátságtalan dudva,
tövisek közt félúton
rendre gyom-gaz nemcsupán
a konyhakert,
ahol még az ifjúság
méz-nektárt kóstolgatott
hajdanán, de már a jelent
is szándékosan
megbilincselték fensőbbséges hatalmak.
Minden ember sorsához
van lakatolva, mert sehol
sem találhat bilincs-nyitó
mindenes-kulcsot,
mely örök hétlakatú zárját
végképp kinyithatná;
felakasztva csüng
egy-egy kisember méltatlan,
rest kálváriája,
melyre senki sem felelget.
- Roppant katafalkot
bont a látszatnyi,
becsapható hűség is,
ha nem lehet biztos
az érzéseiben az,
kinek minden koron szánva volt.
Hinni kellene, hogy tán
a végállomás még jócskán
várat magára, csupán csak
látszat-pihenői esnek túlzottan
is messzire; elvert, hontalan verébként,
mint egyfajta különös iránytű
néhány ismerős,
vagy barát tán még elkísér.
Jó volna úgy átkelni
az Üveghegyen, tágas Óperencián,
hogy az ember biztos tudatban
is tudja még vissza fog térni!
- Előbb-utóbb,
ha nem vigyázunk
mindannyian
leszédülhetünk a tátongó Nincsbe!