Újra kapaszkodna felfelé,
miközben örökösen
mentségeket magyaráz tett
és cselekedet szükségességéről.
Még csak most lesz hajnali kettő.
Az összegyűrődött éjszaka
fekete fátyla totálisan beburkol,
nyughatatlanul kutatnám
a lehetséges kiutat.
De hányingerkeltő visszafogottságra
intenek a titkos visszhangok is,
melyek a sebezhető lélek
mélyén penészként megtapadnak.
Nehezen csurog le kiszáradt
torkomon a keserű tejeskávé.
Visszakiabálnak még hallomásból
a megkülönböztető címkék,
melyek arany szállóigékké lettek félúton.
Mintha időkön kívül kellene
- sokszor -, tétovaságban
megállni s örökösen elhinni
a várakozás hasznosságait.
A szívre szándékosan
ránehezedő különös
elnyomás keveréke
gondok mélységeit
öleli át fojtogatón.
A gondok egyre mélyebbek,
lelketlenül tépdesik
az ember bensejét.
Lefojtott indulatok
rázzák börtönláncaikat
betegeskedő szívek peremén.
Bölcs s sír közt egyre
kevesebbet érhet
a leróható adósság-szándék,
melyet mindenkinek
önmagának kell cipelnie.
A csend irgalma is csupán
csak ,,egyeseknek" ha permetez.
A várakozás örömét még
oly jó lenne kifogni
föltétlen bizonyosság mellett.
Fölszakadna a lélek barlangjából
a megváltó zokogás,
de még tudhatja:
hiába is siratná el azokat,
akik elmentek az ittmaradottak
közt is egyre kevesebb
az összetartozás-tudat.
A lélekre rakodó roskadásban
mintha mindenkire
egyenként szakadna
rá hétköznapok szennyes érintése.
Félremagyarázott ígéretekből
se lehet kártyavárakat felépíteni,
akármennyire is divatozik most
ez a trendiség.
Lázas, kacifántos,
földi szerepeinket jobb volna
tán levetkezni,
hogy újra emberek lehessünk
- legalább -, egy kis időre megint.
Idegtépő gyanakvásainkat is
jobb volna végleg hátrahagyni.