Egyre szűkülő, fokozatos
térekben tolongunk,
torlódunk, egymással
is már gáncsoskodunk;
örökös örvénylő hullámvasút-kálvária,
mint egyfajta sajátságos
honvágy-Odüsszeia,
melyet egyre kevésbé lehet
méltómód megvalósítani.

Örömünk legfeljebb csupán
csak ritkán, ha van benne,
minden mástól elvész
a pillanatnyi szabadulási szándék is.
Óránként telített,
majd egyvégtében kiürített
Hiány duzzad, dagad egyre
- ha kell, ha nem –,
az életkorból is – meglehet –,
egyre kevesebbszer bírja ki. 

Mert a visszaút – ha kell, ha nem –,
egyre gyakortabban
az ember útjába kerülhet önkéntelen,
s nincs módja megfejteni,
mint titkos evilági talányt:
mégis merrefelé menjen?!

– Az ember sok esetben
inkább házinyúl maradna,
s nem orvvadász.
Sokadszor még így is
tarkón suhintja
egy-egy ravaszkodó kéz foka,
támad mindig legújabb indoka,
hogy méltóképp
kicselezze e mostani életet. 

Mindenki csak tapsra,
megbecsülésre, hírnévre vár;
elmaradnak fokozatokban
a baráti, ismerősi találkozók,
szülinapok, nagyobb kegyvesztett,
profit-orientált nagy-ünnepek,
ünneplős dáridók.
Örömök szent gyámoltalanja
kicsit így marad Idők végeztéig,
hiszen a születés is egyfajta
köztes visszaszámlálás
a végesülő elmúlásig. 

Már hiába is próbálna
az ember végesülten kiszakadni;
bedarálja az örökkön
mohón zabáló nagyvárosok szilaj,
rátarti vérkeringés-dzsungele.
Életfogytilgani láthatatlan
sebekkel lett minden szívdobbanás,
reszkető alamuszi sóhaj megjelölve!