Ha az ember jót akart magának. Értem itt azt, hogy nem akart felesleges balhékba, verekedésekbe, kisebb-nagyobb vérontó összetűzésekbe keveredni, akkor jobban tette, ha messziről elkerülte a Rózsa utcát, ahol Rózsár Bianka apjának vegyesboltja várta kedves vásárlóit minden földi jóval.
Anyámtól gyakorta hallottam, hogy azért vert péppé egy csenevész kislány, mert nagyon tetszettem neki, és kicsit talán szerelmes is volt belém, míg a nálamnál tapasztaltabb serdülőkorban járó srácok úgy vélekedtek, hogy ez egy hatalmas baromság.
– Édes öregem! A kiscsaj egy kis tetű rohadék, aki úgy játszik veled is, akár a macska az egérrel. – válaszolták egyöntetűen.
S míg egyesek szerint minden lány csupán a szexre gondolhatott, akárcsak a kamasz fiúk többsége én versekkel kábítottam agyam fogaskerekeit, és kicsit lúzer idiótán abban reménykedhettem árvaságom totális tudatában, hogy egy szép napon majd nekem is lesz egy dögös, bombázó barátnőm, aki önmagam miatt szeret. (Vagy legalább is legalább gy hangyányit is kedvvel)
A lakótelepi közösségi életformában az a legszörnyűbb, hogy rosszabb mint egy faluközösség. Mindenki tud mindenkiről mindent, és ha valaki már egyet tüsszent nem létezik olyan meghitt, magányosságra ítélt perc, hogy valamelyik pletykálkodni kész öreglány ne dugja ki azonnal az orrát az ajtón, vagy az ablakon, és máris valóságos nyilvános zsibvásárt, vagy traccspartivá ne változzon az utca képe.
– Hallotta aranyoskám, hogy a szegény kövér kis Tátrai gyereket hogy megverték az osztálytársai? Mivé válik az a békés világ!
– Jaj, ne is mondja kedveském! Én inkább máshová iratom a csemetéimet! Inkább fizetek többet, csakhogy minőségi oktatásban részesülhessenek! – felelte egy másik szintén pletykálkodásra hajlamos nyugger. És ez így ment lassacskán a hét minden napján a végtelenségig, hogy már inkább szándékosan mindenki jó messzire kerülte az egyes lakóteleptömböket, ahol általában a nyuggerek laktak és unalmukban valamivel le kellett, hogy foglalják magukat.
Az a baj az olyan gyerekekkel, mint Bianka, akik elkényeztetett hercegkisasszonyok, és apuci kedvencei voltak egész szánalmas életükben, hogy nem kell hozzá ki idő, hogy rászokjanak az elkényeztetés okozta tartós, és elengedhetetlen kiváltságokhoz, a kivételezettség ősi érzéséhez. Az ösztönszerű, eufórikus boldogsághoz, hogy szinte bármit megtehetnek! Ha Bianka gumicukrot akart, bement apja vegyesboltjába az utcán suliba menet, vagy épp onnét jövet és egész egyszerűen egy marékkal kiemelt kedvenc nyalánkságaiból a kapcsos üvegekből, méghozzá anélkül, hogy ezért egy tetves forintot is kellett volna fizetnie. Viszont barátaival, ismerőseivel szemben pszichopata üzletasszonynak mutatkozott, aki ha kell kiverte a legcsenevészebb kölykökből is a lóvét, ahogy a nagyok mondogatták.
– Na kisapám! Hát te meg mi a jó büdös fejét akarsz itt? Szánalmas kis seggdugasz!
– Bo-bocsánat… én csak egy kis kólás gumicukrot szerettem volna… – rebegtem gyáván, mint akit máris vérig sértettek.
– Ácsi hé! Aztán lóvéd van-e?! – tette keresztbe mindkét hosszú karját.
– Van zsebpénzem! – jelentettem ki valamivel határozottabban. Úgy nézhettem ki, mint egy szánalmas meztelencsiga, akibe rögtön könyörtelenül belerúgnak.
– Akkor előbb a lóvé aztán az édesség! – nyújtotta ki tenyerét, így jelezte, hogy követeli a pénzt, amit nekem is egyre nehezebben sikeredett összekuporgatnom a kilencvenes évek derekán.
– Tessék! Ez az összes! – ürítettem bele markába a ropogós, frissnek látszó Rákóczi Ferences ötszáz forintot, ami azért akkoriban azért mégiscsak kisebb vagyonnak számított a gyerekek körében.
Gusztustalan cinikussággal, röfögve akár egy malac vigyorogni kezdett, majd vad, gyilkos ösztön gyullad ki két gomb szemeiben. Előbb lábamra taposott, majd amikor a fájdalom hirtelen, nagy intenzitással jelentkezett következtek csenevész golyóim. Akkorát öklözött beléjük dühösen, hogy szabályosan összepisiltem magam a fájdalomtól, és persze összecsuklottam egész hájas testemmel előrebukva, és kiterülve a vegyesbolt padlóján.
– Na te kis féreg! Ha legközelebb megint errefelé látlak úgy agyonverlek, hogy a hülye anyucikád sem ismer majd rád! Megértetted?! – rúgott párat belém sportcipőjével, melyet szintén apja vett neki.
Valahogy kivánszorogtam az üzlet csillingelő ajtaján, és egy díszcserjés bokor mögött azonnal hányni kezdtem, és mindent kiokádtam, ami csak addig bennem volt.
Másnap a suliban sajnos még zordonabb, és pokoli idők köszöntöttek rám. Az utolsó töri órán, amikor a második világháború volt a téma, az akkori szuperszexis, miniruhát előszeretettel viselő tanárnő – akibe kicsit minden srác fülig bele volt zúgva -, behozott egy videokazettás dokumentumfilmet, melyet mindenkinek kötelező érvénnyel végig kellett néznie. A legtöbb idióta bandavezér persze ezt is heccelésre, kekeckedésre használta fel, és esze ágában se volt nyugton maradni. S ha már egyszer a többséget csöppet se érdekelte az adott dokumentumfilm – kivétel engem -, akkor Bianka sem maradhatott ki az alpári, gennyes, kisstílű szívatások sorozatából.
Fogott egy körzőt, melyet geometriára mindenkinek kötelezően illett beszereznie, különben egyeset kapott, és előbb finoman, majd egyre brutálisabb agresszivitással kezdte hátamat szurkálni, de úgy hogy szabályosan a végére már visítani támadt kedvem a hátamon jelentkező éles fájdalomtól.
Bezzeg a csinos, és nagyon szexi történelem tanárnőnek esze ágában sem volt Biankát rendre utasítani. A kisebb magaslatként az osztály fölé magasodott asztal melletti széken, és megpróbált annyira intelligens arcocskát vágni, mint aki valóban bebiflázta az egyetemen a kötelezően előírt tananyagot.
Végül már folytak krokodilkönnyeim, és annyira mély sérelmet éreztem, amit talán legfeljebb csak azok érezhetnek, akiket az élet nem csupán egyszerűen megtaposott, de még kiadósan ki is facsart, akárcsak a túlérett, rohadt citromot. Hátra fordultam, ellenségesen meredtem előbb a pimasz, szemétkedő, flegma lányra, majd gyilkosan villogó körzőjére, mellyel kénytelen-kelletlen farkasszemet kellett néznem.
– Hagyjál már békén! – szóltam rá, de úgy hogy még a hátsó padban is nagyon jól megértették.
– Mit ugatsz te gyáva? – kérdezett mosolygósan vissza, miközben körzője éles sziketűje újra behatolt hátam puha húsába.
– Ha nem hagyod abba esküszöm mindenre ami szent, hogy nagyon megbánod! – még életemben nem voltam ennyire elszánt, és bátor. Wyatt Earpre, Doc Holidayra, és a vadnyugat törvényenkívüli embereire gondoltam elsőként, és utána persze azonnal bevillant Batman, és egy-két szuperhős ikonikus alakja. Vajon ők mit tennének az én szorongatott, sanyarú helyzetemben?!
Bianka továbbra sem hagyott békén. Továbbra is kedvére folytatta gyilkosan kicsinyes macska-egér, zsarnoki játékait, melyben csak és kizáróan ő lehetett az egyedüli nyertes! Nem bírtam magammal, és az első nekifutásra megpróbáltam elragadni tőle a körzőt, ám bakott lőttem, mert az éles tű mintha tenyerembe fúródott volna, és miután halálosan féltem a vér hányingerkeltő látványától talán kicsit meg is szédültem, és el is ájultam, mert amikor nagy nehezen magamhoz tértem a gusztustalanul piszkos zöld linóleum padlón feküdtem, miközben egy csapat kölyök vigyorgó képe tornyosult fejem felett.
– Jól van gyerekek! Hagyjatok Robikának egy kis levegőt! Mindenki menjen szépen haza! – tanácsolta a szexis tanárnő, miközben véletlenül megláttam fehérneműjén keresztül szépen kerekedő, stílusosan gömbölyed idomait, melyek szinte annyira éretten, és előnyösen kihangsúlyozták csábos, szexis nőiességét, hogy azt bármelyik korombeli kamaszfiú megdicsérhette volna.
– Tanárnő… Bianka egész óra alatt bántott a körzőjével… – jegyeztem meg, mert nem akartam időt engedi a beképzelt ostoba lánynak, hogy újabb hazugságot találhasson ellenem.
– Jól van Robikám! Nincsen semmi baj! Majd megbeszéljük! – ez az utóbbi kifejezés arra vonatkozott, hogy a tanárnő sohasem akarta megbüntetni még a bűnös diákjait sem, ehelyett a könnyelmű engedékenység híve volt. Persze söpörjünk csak egészen nyugodtan mindent a szőnyeg alá, aztán röhögjünk egy jót azon, ha valakit agyonvernek, vagy megaláznak. Ezt nem voltam hajlandó eltűrni, és úgy sírva fakadtam, hogy beleremegtek belé az iskola kopott betonfalai. A nagy patáliára – szerencsére -, az újonnan kinevezett, fiatalos, és kedves igazgatónő reagált elsőként, aki azonnali levelet irtott a boszorka, Cleopátra-hajú, nyugdíjas magyartanárral, aki felhívta az osztályfőnök figyelmét, hogy akár vérmérgezést és egyéb komoly sérülést is kaphattam volna a körzős incidens kapcsán.
Máris beigazolódott, amitől mindig is tartottam. Az osztályfőnök a következő tanítási nap közszemlére felszólított az egész osztály előtt, és kérdőre vont, hogy fiú létemre miért nem vagyok képes megvédeni magamat. Nem kell verekednem, de igenis álljak ki saját magamért! Amire persze nem tudtam mit is felelhetnék. Lehajtottam búsa, viharvert fejemet, majd pityeregni, később már zokogni kezdtem kínkeservesen, az osztály pedig eget rengetően vihogott, és röhögött. Biankát – ahogyan az várható volt -, előbb osztályfőnöki, majd igazgatói megrovásban részesítették, és nem sokkal később ki is csapták a suliból. A diákok még azt pusmogták róla, hogy pszichológiai kivizsgálásra küldték, ahol az elmedokik megállapították, hogy a kamasz lány erősen szocio – és pszichopatikus jellemvonásokkal rendelkezik, tehát kijelenthető, hogy fokozottan veszélyes a társadalomra.
Alig két viszontagságos hónapba telt újfent mire én is megszabadulhattam pokoli fogságom helyszínéről, és magántanuló lehettem.