Vállainkra teríti köpenyét
a csillagokkal kivart mélykék éjszaka.
Sikátor-szágú már minden lehet,
talán nem kell már
az elbitangolt szerelem
se összes csókjával együtt.
Gyöngy-pára a pillanat
messzire hordozza
a szél még a megélhető édent;
meztelen kagyló lesz
az ember ha nem
figyelnek irgalmas szavára.

Ököllel döngölt porszem lett
a halandóság vétke;
egy padra kéne vésni
10 körömmel az Élet kicsinyes igéjét.

Tünékeny árny-játék
volt a felhőtlen délután;
jó lenne kibontani az elvart
szálakat amit még
a múlt tartogat
elrejtett emlékek mentén.

Ésszel mérve kellene élni,
mert az emlék mindig
nehéz pecsét egyre
mélyebb temeti aki még menekül.
Hányszor csengetett
a rongyos remény kiégett
volt lett minden emlék.

A sehova tűnt barátok között
nincs egy se aki melléd állna;
mert a kilincsek
nem nyitottak az
ember gondolatai
most még zúgó tengerek;
habokba fűzött
a pillanat örvények
torkában megreked
a vergődő hullámzás.

Otthont vesztett lelkek
kuporgón még szemre
vételezik sikátorszagú
szemetesek ennivalóját.
Mint a száműzött vagy
a bolyongó idegen súlyos
vétkeiket; az ember
egymaga cipeli űzött
vadként terhei,
mert jó volna még

a reménybe belekapaszkodni;
kisiklatott üvöltéseket
sem lehet sükettél tenni.
A fájdalom húrjain
nem penget többet a Lét.

A nevesincs jövőben jó volna
még megőrizni a csendes béke
mellett mozdulatok örökös
ellentétét eldöntött szándékok
helyett a vétlen áldozatok beszédét.
Egyre nehezebb már felkelni
ha végképp elestünk hazugságok
kicsinyes béklyóiból
jó lenne még szabadulni,
mindig fekete lyukon
át végesülő határpontokhoz.