Sóvárgó sejtek tárházaiba,
molekulák, s ösztönökre
arany pecsétet ültetett
e méla Kor.
Minden egyes nap elbotlik
maga a bukás is,
s a mihaszna ellenérvek;
zokogni kezdenek
szánalmas lélek-titkok
legbelül ti. hogy ki mire vihette?!

Mert a törhetővé lett
tükör-szívet odabent
igazgyöngyök mosdatják,
s akként hallgat bennük
a megkeseredett,
igazmondó-szó,
akár kutak vakondok-mélye.

Sunyító, felhő-arcokon
szent-gonoszság fogan meg,
ahogy az ember lépést
akarna tartani a történelem
velejéig alattomos
sakklépéseivel mindhiába.

Gáncsot vet, majd lebunkóz
megannyi mihaszna,
idilli, haszontalanságban
fogant álomkép-látomás;
mert a bűntudat
mintha immár egyetemesen
kihalt volna zsigerileg
nem csupán lelkünkből
– de viharvert csontjainkból is.

Izzadságok savanyú szagával
mintha máris magunkra
lennénk csupán utalva egészen;
a tömeg-ember menthetetlen
végességében is kiüresedik
Nirvána-hiányok sorozataiban.

Mert az ember
– mivel mást aligha tehet –,
már egész életében
rohanni kénytelen
a bizonytalanított
Semmi peremvidéke felé,
mert később úgy is
visszatér majd
a láthatatlan végtelenbe.

Megvesszőzött borda-ketrecek
alatt megkettőzött kiáltások
echó-szavai visszhangozának…

Ösztön-életek
hullámtalálkozásaiban is
rendre Egy-Valaki vétkezett.
Bújkáló tévutakban
az emberi bőr alá
telepszik a
stigma-elveszettség érzése.

Miért kell egy-egy
sorsdöntő várakozásnak elrejtőznie?!
Menesztett anyaöl-szavakból
ritkán épít légvárakat a szellem.
Szárnyszegetten már
minden esetben tartós,
önveszélyes önvád
mardossa az embert
minden megátalkodott percben,
hogy az ember csupán
csak vergődni tud,
akár a fába szorult féreg.

Most „kéz kezet mos,
és szemet szemért"
– ősi elve maradt érvényben.
Kiskakasok kedvükre
szemétdombjaikon kapirgálnak
s mindet lelejmolnak önmaguknak.