Szolgálni bomlott látszatot Alázattal
 és csöndesen,
Lengeni napról-napra
 minden pici mozdulat áramára,
 Inogni s félni szüntelen,
Tűrni hogy másnak miért van annyi,
 míg mások a szemetesből szemezgetnek elemózsiákat.
 A Világ egyre rusnyább,
 miközben - meglehet -,
csupán Kelj Fel Jancsikként mi billenünk.
 Ha vakoskodtunk, nincs bocsánat,
 és nyomtalanul elveszünk.

Most mintha pöcegödrök
 kútjaiban veszteglőn
 állna a Mindenség szárnyverése...
Folytatódnak a történések,
ahogy prédikálni járogat
 a pódiumra egy dagadék érckakas,
 miközben a csend gyalogosának
 szájában megalszik a tej;
 Egy kicsit mindig rettegek,
 mint ízeltlábú a rátaposó talp előtt,
 mintha a végső pillanatban
 kellene kimondani valamit;
 Rohamoznak tekergő-lobogással az ösztönök!
 Vajon tényleg csupán
 csak szeretni születtünk?!
Védeni kell magunk minden gyalázattól,
 hogy el ne vesszünk?!

Bennünk ma még halhatatlan szerelmek
 s kínok lüktetnek, mint az áram,
 A Világnak a fintor lassan arcára dermed:
 kéjencként nyög fel a halálban.
 Mintha radarkészülékeink kimutatták
 a folyamatos elidegenedést.
 Ahogy az ébrenlét csápjaiból
 az embert álma kibontaná,
 aztán visszarántja.
 Lobogva az együgyűség
 is rád mered s úgy várakozik lesben állva.

A maszkba-öltözött
 és félelemből szürcsölt ösztönök
 kiknek tesznek jót, kiknek áratnak?!
Mintha az embernek sehol sincs nyugodalma,
 legfeljebb a temetőben,
hogy az legyek, hogy én szabhassak
 itt helyettetek törvényt magamnak - s végítéletet.