A Világ mostan kozmosz,
donga lábaival még egyre
a kozmosz felé kalimpál;
kőhátú, suta, némaságba
dermedt égitest-csillag
a sztratoszférák fészkeiben.
Máskor meg negédes-módon
szinte már hízelkedve visszakuncsorogná
magát egy másik galaxis felé, ha lehetne.
Maga a Lét peremén
a csönd két végpont-gyűrődése
közötti résben
támadhatott néminemű zavar,
melyet - mostanság -, senki sem ért.

Gyámoltalannak látszó
Nap-fosztogatók elől tán
jobb menekedni, mert úgy
sem hallgathatnak tapasztaltabb,
bölcselkedő szavakra,
melyet a tudós értelem
szült csöppnyi agyukba;
bolyongó, szerpentin-útvonalakon
kacskaringós kígyók módján
vonulnak el fejünk felett
a méltatlanná züllött, mihaszna évtizedek.
A lelkek kilazított csapszegei
immár mintha maguk is
rég rozsdásodásnak indultak volna,
hiszen a kenőolajat is
rendre el-ellopja valaki.

A dáridózó perc-emberkés
emberek most egyre inkább
tartósan bűzlenek a hübrisz-táplálta gőgtől,
és olyan pöcegödör-szagúak
a lelkük mélyén,
holott kívülről méregdrága,
és márkás öltönyben feszítenek,
s mutatják az elképzelt színvonalat;
apró fényeskedő gyűrűk ragyognak
hősszerelmesek bimbodzó
tekintetében,
míg estefelé az
éj komorsötétségbe visszazuhan.

Elbizonytalanodva a Világ
még megérzi önző-mohó igazát,
melyet sosem tud elégszer bebizonyítani,
védtelenné lett áldozatait
a túlélés pisla reményének
szentelve átmenekíteni jobb,
és nemesebb korszakok irányába.
Talán a Mindenség földi terméseinek
is meg-megkell rekedniük félúton?!