A vihar magja tegnap
 szétszálazta egyenként
 szikrásodott napfény
 mézcseppjeit; csillogott
 benne minden megtört,
 magára hagyott emlék.

 A belső világosságtól
a benti nyálkás meztelencsigabőr
 sem lehet immár sugárzóbb,
 vagy fényesebb, legfeljebb
 csupán csak tapadósabb.
A kikészített, fáradékony test
 két végpontján még titkon megfeszül,
 mert hallgat a beszédben
a semmitmondó szó is.

 Miért szükséges mostanság
 szinte már tüntetőn szándékosan
 elhagyni előbb a józan ész
 s aztán a gondolkodó értelem partját,
 ha már más aligha érvényesül?!

Mert már a kutya se akarhat
 tisztességes sakkjátszmákban,
 mondatpályákon siklani,
inkább könnyebbik,
megvesztegethetőbb
göröngyös utat választja,
 alamuszi kereszteződések
 cifra kitüremkedéseit;
 a képtelen tömörségű
összetett mondatok
 is feleslegességszámba mennek.

 Magukra hagytak bennüket
 a tétova ujjak láncolatlanságai is,
 mert megtudták, hogy csupán
 csak kivitelezettekhez szabad kötődni,
 míg az egyszerű átlagot is letojják.

Mielőtt még bármit
 is kérdezhetne az,
 kinek igazándiból
az eldöntendő válaszokat
 szánták nyugtalanít
 az ősi válasz; mert aki
 most még a legtöbbet
 tudhatja már jó ideje
 szándékosan cinkos
 is egyben és néma.
 A lélek mélyén egyre nő a sunyító,
 tunya üresség-foszlány.