Rémálmait s árnyait feledtetni vágyó,
kiábrándult ébredésből
az ember szüntelen magára marad,
ha csak nincs mellette valaki.
A talmi-hazug Élet láttatni ébreszt,
mintha feloldott szivárványok
temperaszínében akarná magához téríteni,
míg csak lehet az élőket.

Mintha a tudatos ébredés
megszilárdulásnak indult láthatárán
már olyan kristálytisztán volna
képes elméjébe,
lelki szemei elé vetíteni az Egy-Lényeget,
hogy az szinte zsigerileg lekúszik
sejtek s molekulák kürtőjébe.

Mert az emberben tán rejtetten
azért mégiscsak ott lakozik
a Végtelennel viselős harmónia,
a nyughatatlan otthon-menedékre
vágyakozás,
melyet életében csupán csak
ritkán birtokolhat akárki.
Mint a legtöbb egyszer élő
- a gyarló ember is muszájból
elárvult halandóságába
igyekszik kapaszkodni,
akár egy nagyra nőtt,
később már gyermek
maradt gyerek-ember.

Ösztönökben s agyakban azért félúton még
egyre ott burjánzik a biztos felismerés:
a ,,szükségem van rád" igazibb,
őszintébb vigasza,
hogy hátha mindig lesz majd Valaki,
ki időt nem sajnálva kopogtat ajtón,
vasrácson, ablakon s meghallgatja
a kitaszított magány szimfóniáit.

Az ember mintha már megérezné
titkon bőrébe bezárt teste pórusaival is,
mint árulja el önmagát már naponta
a kreativitás, az alkotás utáni szüntelen
többre vágyás, a puszta tudat,
hogy létrehozni, teremteni,
alkotni muszáj, hogy kiteljesíthesse
aztán összerakhassa saját magát;
megannyi elvetélt akaratban,
szándékosan elgáncsolt
karrier-lehetőségekben
talán valósulatlan álmait
megőrzőn igyekszik naponta felülemelkedni!