Légy résen kedves Barátom!
Csak semmi tunya megalázkodás!
Eszedbe se jusson magadat sebezhetőnek,
kiszolgáltatottnak, gyermekien naivnak,
hóbortos-habókos bohócnak mutatni,
mint aki szándékosan szerepet játszik,
hogy elfedje, titkolja valódibb énjét,
akár a szándékosan meghasadt
hagymahéj-rétegeket lelkéről.

Beérkezett ember - mostanság -,
csupán csak ritkán lehetsz,
de érzed magadtól is, hogy
odabent titkos grimasz-nevetéseket hordasz,
s dédelgetsz, amiktől önmagad maradhatsz,
még akkor is ha tótágast, 360-fokos fordulatot
vesz már naponként a kinti
megalkuvó, ordas Világ.

Régi vágású romantika és udvariassággal
- igaz-, jobb ha belátod manapság
semmire se mész, és még így is neked
kell újabb és újabb szánalmas mentségeket,
ostoba kifogásokat gyártanod,
ha őszintén-igazán meg akarsz ismerni valakit,
aki ne a pénzedre utazik.

Pufók arcodra vésődnek, akár
a titkos tetoválások a diszkréciók,
titkosítások árfolyamai,
melyek pénzben aligha kifejezhetők.
Kiszámított mozdulataidban
még most is ott reszket egyre
az idomítás csodája,
melyet a többség valami oknál
fogva még mindig nem lát,
s nem is vesz észre.

Lelki ösvényeiden tán jobb is,
ha még jó sokáig, mint bolyongó
Odüsszeusz egy magad jársz társak nélkül,
akik csak akadályoznának,
vagy épp feltartanának, mondván:
úgy sem vagy hozzá elég tökös-merész,
nincs merszed, hogy megtedd a változásokat.

Békédet rendre feloldja,
hogy nincs már őszinte kegyelem,
igazibb szánalom,
s hogy az empátia-tolerancia is
kidobni való talmi-ócska árucikk lett csupán.

Most még menekülő Emberként kell,
hogy biztos kikötő-menedéket találhass
s még irigykedhetsz bőven,
ha valaki Mauritiuszt,
vagy Bali napsütötte tájain éldegél.
S míg szándékosan lehorgasztott,
bűnbánó fejjel az utcák macska-kövein,
mint aggastyán-remete közlekedsz
elmédbe idézed az ókori
autorok bölcselkedő intelmeit.