Nem az a baj, ha látod
krokodil-könnyekkel vagyok
viselős; cipelem koloncként
vétkeim súlyát,
akár a súlyos malomköveket.

Nem muszáj, hogy sajnálj,
bár azért jó volna
– persze csak néhanapján –,
a feneketlen tátongó
gödrök mélyéről felhúznál
a fény felé.

Bőven elég, ha reggelente
– ha nem figyelek –,
még a kutyák is levizeli
félolasz műbőr cipőmet.
Elég, hogy kozmosz-csillagok
világítanak ezüstösen fölöttem,
mert tudhatom:
itt e földön halandónak
születtem s túlélnek
majd engem is újabb emberöltő,
hitvány történelmi korszakok.

Nem szükséges,
hogy belém rúgj már
van elegendő
kék-zöld-lila rejtegetett
monokli-sajgás bőröm
pólusai alatt is,
amiről csupán csak kevesen,
ha tudnak.

Bár azért hasznosabb lenne,
ha kézen-közön
felsegítene néhány
segítő szándék
s oltalmak vigasza.
Mert most még jócskán
tapogatózni vagyok kénytelen
a pince-mély sötétben,
hogy ne csupán emlékeimbe
kapaszkodhassak
– de bizton megtalálhassam
saját menedék-utamat,
mely elkísér
a további viharvert életen.

Magamban motyogó,
zsugori, önmarcangoló
lélek leszek majd,
ha úgy akarom,
ha nem szükséges
nyüzsgő-hitvány embereknek
magyarázni miért olyan az élet,
amilyen s miért nem lehet
rajta már foggal-körömmel
változtatni.

Miért késik most mégis
a megváltó emberi jóság, empátia?!
Mert a Mindenség tenyere
sem hordozhat már engem,
akár a zsákolók
a Végtelen felé cipelem mázsás,
lehúzó köveimet,
melyek csak egyedül
énrólam tanúskodhatnak,
hiszen máshoz
úgy sincs semmi közük.

Most félbehajtott
a Hóhér-Idő s kettészeltek
az ún. emberi törvények,
mintha kisemmiztek,
vagy épp megloptak
volna már egyre többen,
kikről azt hihettem
örök barátaim lesznek.