Akár egy nagy rakás
illatos szent penész;
illatozik már mindenütt
a tartósnak becézett rothadás.
Stigma, semmitmondó
sebhelyei föl-fölbugyognak,
hogy lássuk még él,
mert légszomjaktól
már szenvednek tartósan.
A gáznemű, hitvány
ígéret-hazugság egyre
tömörebb már egészen
a véletlenszerű
robbanás-kataklizmáig.
Önmagunk posványos
bőréből is előbb-utóbb
szándékosan kiköltözünk;
akár a hagymahéjazat
rétegesen szükséges
már a bent lévő
személyiséget is megpucolni,
hogy precíz-pontossággal
érthessük ki is valójában
az illető, akivel tétován
szemközt megálltunk.
Akár egy nyaki verőér,
melyet még nem metszett
egy egy tétova szike-penge
- Hóhér-palosú Idő lüktet már
negyven év után
- úgy tűnik -,
egyre szorgalmasabban;
futóhomokpadon várakozunk,
hogy elnyeljenek emlékeink,
nehezen értelmezhető
szerelmi vallomások,
s az elmúlással egybekötött
veszteségek tragédiái.
Most birka-türelműeket
s nyúlszívűeket éppen úgy
láncokon csörgeti egy-egy
hivalkodó kényúraság,
mert megteheti.
A hizlalni váló Halálban
fürtökként pottyannak
bele saját maguk ásta szikár,
tátongó vermek
barlangmélységeibe
az eltévedtnek vélt áldozatok.
Mintha már legközelebbi
barátainknak vélt ismerőseink
is akár a disznókondák mohón,
vadul csámcsognának amig
túlélhető gyermekkorunk
megtörtént eseményei felett,
mint a hamis tanúskodók,
vagy bírák.
Lengő barátinak becézett
kézfogások tükröződéseivel
még azonos a szív,
keménykedő borsószemekként
csattog az életek alatt
a soványra kiszabott kerék.
Előbb-utóbb csontig gyalul le
mindenkit a megvesztegethetőség.
Rostok rétegeiként foszlik le
minden vélt, vagy valós
álom-terv, látóhatár
vékony zsinórján hamarabb
átbillen egy-egy kósza,
elvetélt szösszenet-nyikorgás.