- Kati néni! Már megint bőg, mint a záporeső! Pedig mi nem is értünk egy ujjal se hozzá! - jelentette ki unalmasan, közönyösen egy tinédzser, sportos fiú.
- Hát akkor meg miért sír?! Mi baja van, mi?! - förmedt rá az osztályfőnök a fiúra, aki afféle vagány hírében állt.
- Kati néni! Tessék jönni! A Robi bekakilt! - közölte vigyorogva, megszeppenten egy csinos, egzotikus teremtés, aki már most melltartót viselt, és belegyömöszölt néhány darab vécépapírt, hogy nagyobbnak tűnhessen még kialakulófélben lévő nőies domborulata.
- Eszterkém! Biztos vagy benne, hogy a Robi beszart? - kérdezett vissza az osztályfőnök, aki már az idegességtől nem látott, és jócskán meglátszott rajta, hogy bármelyik percben elvesztheti a józan higgadtságát.
- Tessék jönni azonnal! - szólt még egyszer majd visszasietett az osztályterembe, ahol már valósággal állt a bál amiatt, hogy minden diák a szerencsétlenül pórul járt Robin vihogott, és röhögött.
Az osztályfőnök - leginkább saját lelkibékéje megóvása érdekében -, úgy döntött, hogy kihívja a mentőket, és azok majd szépen megnyugtatják a hisztiző, félős fiatalembert.
Nem is kellett olyan sokat várni. Fél órába telt mire a Bokai utcai gimnázium bejárata előtt egy villogó mentőautó állt meg. Volt valami fenyegetettség érzés ebben az egészben. Ha valahova mentőt hívnak, ott rendszerint valaki azonnal meghal. Most szerencsére nem ez volt a helyzet.
- Na Robika! Kicsi szívem! Mi a bajod? Áruld el nekem. - kérlelte az ofő egyelőre engedelmesen.
A fiatal, pufók kamaszéveiben járó fiú lopakodó tolvajként lapult meg a középső padsor legelső padjában, ahová - meglehet -, csupán csak azért ültették, hogy a szigorú pedagógusok előtt is szem előtt legyen. Továbbra is sírdogált, és potyogtatta némán keserves könnyeit, míg a legtöbb osztálytársa őrt állt felette, akár a hiénák, vagy sakálok egy-egy zsákmány fölött.
- Mindenki csöndben marad! Érthető! Robit mindjárt leviszem a mentőkhöz! Addig viselkedjetek rendesen, ha egy mód van rá!
Az osztályfőnök nem bízott semmit a véletlenre. Két tinédzser fiúval vitette le a megszeppent, és jócskán halálra rémült Robit a gimnázium előtti mentőautóhoz, ahol két megtermett mentős jár kiszállt az autóból, és kíváncsian szemlélte, hogy vajon mi történhetett.
- Jó reggelt kívánok az uraknak! Várnai osztályfőnök vagyok! Ő itt Robi! Történt egy kis incidens, és csupán azt szeretném tudni, hogy egészségügyileg minden rendben van-e?
A két tagbaszakadt mentős mintha csak egy titkos jelre, vagy jelzésre várt volna máris két oldalról megragadták Robi húsos karjait, és beültették a mentőautóba, ahol máris adtak neki egy nyugtató porból felkevert folyadékot, ami segített megnyugodni, és lejjebb vitte a hisztériás hangulatingadozásait.
- Ezt idd meg! - nyújtotta át a kis műanyag pohárnyi kotyvalékot az egyik mentős.
- Robi bizalmatlanul, gyanakvóan elvette a műanyag poharat. Belekortyolt, mintha ízlelgetni, kóstolgatni akarná a furcsa, ismeretlen hófehérszínű folyadékot.
- Azt mondtam, hogy idd ki! - parancsolt rá a másik mentős, akinek rossz napja lehetett, mert egyszerre volt morcos, és barátságtalan.
Robi egyre félszegebb, rettegőbb lett az adott helyzet miatt, ahová hibájából keveredett. Behunyta a szemét és egyszerre itta ki a folyadékot, majd bizonytalanul visszaadta a kis műanyag tégelyt az egyik mentősnek.
- Most pedig menj szépen haza, és próbálj meg pihenni! - zárta rövidre a beszélgetésüket a másik mentős, aki elhúzta a kocsi tolózáras ajtaját, kitessékelte a meglepődött pufók fiatalembert, majd amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak is az iskola területéről.
Robi enyhe émelygést, majd fokozatos hányingert érzett, ami az ismeretlen folyadék mellékhatása lehetett. S bár osztályfőnöke a lehető legrámenősebben ragaszkodott hozzá, hogy valaki legalább kísérje el hazáig Robi meg se várta a pátyolgatására kiszemelt folyamatosan szemétkedő, tinédzser lányt, máris valósággal úgy megindult az utcán, mintha eddig kutya baja se lett volna.
Odahaza később Robi hamar rájött, hogy apja szerencsére beugró műszakban van, így késő estig nem jön haza, míg édesanyját nem volna ildomos olyan bagatell, rosszullétről szóló mesékkel traktálni aminek hatására a talpraesett asszony a nap hátralévő részében totálisan felidegesíti majd magát, és képtelen lesz dolgozni. Így Robi gyorsan átöltözött otthoni ruhába, és lefeküdt a gyerekszobájában, hátha sikerül kipihennie kicsit a pokoli nap viszontagságait.
A mentősök által adott nyugtató kotyvalék hamar megtette a hatását, mert pár pillanat múlva már aludt is, mint a tej. Kora délután tért kissé kótyagosan, és kábán magához akkor is inkább csak amiatt, mert a társasházban - ahol laktak -, valami éppen ablakot cseréltetett, és bekapcsoltak egyszerre két fúrógépet is.
Még szerencse, hogy Robi anyukája mindig jó előre bevásárolt bizonyos rágcsálni, és nassolni valókból, mert pontosan tudta, hogy férje és fia is szeretik, ha mindig tudnak ropogtatni valamit. Most ellenállhatatlan kényszert érzett egy hatalmas zacskós, fűszeres chips elfogyasztására. Kiment a konyhába, és a nappaliba visszatérve egy ültő helyében ette meg a chipset.
Ha szerencséje van vacsorára lehet melegszendvics, vagy bundáskenyér, attól függően, hogy édesanyában mennyi hajlandóság marad-e, a sütögetésre? A lényeg, hogy a szomorú, és megalázott kisfiú szerepét öltse magára, akit a kutya sem ért meg, és mindenki kiközösít, akkor esetleg anyukája elnéző lesz vele! Bár - ha arra gondolt -, hogy annak idején az általánosban is gyakorta előfordultak vele hasonló, nem éppen kellemes, és lelki-sokk helyzetek, már egyre kevésbé volt meggyőződve róla, hogy ezt a mostani kis kisiklását egyszerűen képes lesz a szőnyeg alá söpörni.
Különben is. Miért nem képesek a felnőttek egy kicsit elgondolkodni arról, hogy milyen is az, amikor egy egészen kis gyerek gyakorlatilag megfélemlítve nő fel, és egész életében mást sem hall, minthogy örökké egy vesztes, lúzer marad? Ezt kellene mindenkinek, aki nem ismerte őt szem előtt tartania, ám ha eddig nem vették a fáradtságot, hogy igazán megismerjék, és elfogadják, akkor valószínű, hogy már nem is fogják.
Berakott egy filmet az Akai típusú kissé ósdi, de még működőképes videómagnóba, és megpróbálta pontosan a film főszereplőjének helyébe képzelni magát. ,,Persze! Könnyű is neked! - gondolta. Mindenkit lekaratézol, vagy lepuffantasz és a végén mindenből te kerülsz ki győztesen!" Általánosságban mindig azokat a filmeket szerette jobban, ahol a főhősnek is vannak bizonyos személyes problémái, hiszen ettől lesz az egész életszerű, és eredeti dolog.
Váratlanul megcsörrent a nappali melletti étkezősarokban felszerelt vezetékes telefon.
- Halló... - szólt bele bizonytalanul.
- Figyelj ide te kis rohadék! Bazd meg! Jól nyisd ki azt a kurva füledet! Megfogsz dögleni te is és  hülye családod is! - közölte egy nagyon ismerős hang az általános iskolás korszakból, majd ugyanaz a vinnyogó, hiénás röhögés, aztán mintha lecsapták volna a kagylót.
,,Hát ezek sosem hagyják abba! Mikor is volt utoljára 97-ben. Annak már négy éve!" - töprengett, majd úgy döntött  megmelegíti magának a tegnapi húsleves maradékát. Nagymamája szerint egy jó húsleves aranyat ér, főként akkor, ha háborogni látszik az ember gyomra. Leült az étkezősarokban, és jóízűen megette a levest.
Szinte minden esetben rendkívül nehezen szokott hozzá, hogy ősszel hamarabb sötétedik, és az nyirkos, öregedő sötétben - ha kell, ha nem -, lámpát kell gyújtania.
Csak most jött rá, hogy összekakilt farmernadrágjával jobb lesz, ha sürgősen kezd valamit, ha anyja meglátja nem biztos, hogy kedves és elnéző lesz vele. Gyorsan a fürdőszobába vitte a nadrágját, majd kádat tele engedte langyos vízzel, és szórt a nadrágra és a vízbe is mosóport, hátha eltűntethet minden gusztustalan szennyeződést. Később meg is kavargatta párszor, hogy a ruhaanyag hadd szívjon be minél több mosószeres vizet. Bár sosem érthette, hogy mi az ördögnek kell a farmerokat kivasalni néha, amikor utána annyira nehezen lehet felvenni őket most abban bizakodott, hogy mire anyja hazajön a gusztustalanul büdös folt eltűnik, és már csak kellemetlen emlék lesz, akárcsak a mai nap.
Már kora délután lett, amikor öt óra felé két csomaggal megérkezett a munkából anyja is. Szokásához híven vásárolt egy-két dolgot, mert a hétvégi tömegnyomort egyáltalán nem kedvelte.
- Szervusz kincsem! Kérlek segíts! - máris a kezeibe nyomta a két szatyrot, hogy levehesse a cipőjét.
- Milyen napod volt életem? - kérdezte miközben sikeresen kibújt a cipőjéből.
- Hát... nem igazán... jó... - felelte halkan, tétován. Még szerencse, hogy anyja jóformán ismerte fia minden árulkodó mozdulatát, és arckifejezését, így rákérdezett a nyilvánvalóra:
- De most komolyan! Mi történt?
- Beáztattam a farmeromat mosóporos vízbe a kádban, mert beszartam...
- Hogy... micsoda? Mit jelent ez?
- Tényleg semmi az egész! Csak kimostam a ruhámat... - vallotta be halkan, alázattal.
- De hát... mégis mi történt...? - csodálkozott nagyra nőtt szemekkel az anyuka. - Amikor olyan jól indult a nap.
- Szerintem csak megijedhettem, vagy valami ilyesmi... veled is előfordult gyerekkorodban, nem?!
- Hát, amennyire emlékszem, nem volt jellemző. Az osztályfőnök mit mondott?
- Hát... rendes volt meg minden...
Az anyuka most kérdőn meredt fiára, ami virágnyelven annyit jelentett jobb, ha bevallja az igazat.
- Ha betelefonálok az iskolába, akkor mit fognak mondani?
- Jól van! Értem! Az ofő még mentőt is hívott! Adtak valami trutyis kotyvalékot.
- És neked ez csak ennyi, édes fiam?! - kicsit felemelte a hangját.
- Én... igazán sajnálom...- sírásra, pityergésre állt a szája.
- Jól van, kincsem! Nyugodj csak meg! - ölelte át, és igyekezett megnyugtatni. - Apádnak jobb, ha erről nem szólunk! Tudod mit? Ha segítesz vacsorát csinálni akkor holnap nem kell suliba menned? Mit gondolsz?
- Huh! Ez jól hangzik anyu, de talán jobb ha azért bemegyek. Jó volna barátokat szerezni...
Csöndes komótosság mellett kezdtek neki a vacsora elkészítéséhez.