A látóhatár, melyet sokan
még úgy hihettek -,
átugorható, megkerülhető
félő most csupa
zűrzavaros hányadék.
Mintha birokra kellene kellnie
a kézzel fogható Hiánnyal is,
melyet alig ismerhetünk;
kicsinyes megalkuvások,
tények alamusziskodó tenyészete.
Mintha már mindenkiben
menetrendszerű káosz uralkodnak,
ha egyáltalán még túlakarná
éli az esedékes
mindennapok kálváriáit.
A tartós jövés-menésekből
az embert rendre kilúgozza
kijózanítva egy-egy húgyszagú reggel;
az érvényesülések felé
való kisstílű araszolgatás
is inkább hányingerkeltő,
semmint
megérdemelhető jótétemény.
Az ideiglenesen berendezkedett
életmód sem lehet
már teljesen igazán a kisembereké,
csupán a nagyobb cápáké,
kik mindent felzabálnak,
gyarmatosítanak;
mert agymosott elmék
immunrendszerébe is
- úgy tűnhet -,
naponként meghibásodott
koodináták kerültek,
melyeket később sem
javíthatott ki senki.
Kiszabott sors-csatornáiban
szükséges, hogy eszevezett
iramban rohanhasson
a megkorbácsolt Élet?!
A húsokba-fészkelt akarat
- félő -, már nem láthatja el
a belső líraibb személyiség
összetettebb igényeit.
Önkivületi figyelembe
aligha kapaszkodnak mostanság,
mert mélység s magasság tornyai
is éppoly fertőzőek,
akárcsak a hallgatások
magány-foszlányai,
szomjazni vágyó vaksi
távolok sem súgják
meg az emberfiának,
hogy valójában merre is helyezkedhetne,
vagy épp mehetne még?!
Az ember odabent
merő fogyatkozás,
míg odakint kényszerű
szétforgácsolódás
exibicionista felhangokkal.
A túlcsigázott működése
egyszer majd még
visszaverődik látóhatárain,
melyet egykoron maga
is úgy hihette bejárt;
tévedhetetlen nyűszítő
sóvárgása a Létbe vetett
bizalmaskodások sorozatainak,
amikor valahol-valamikor
jó volna belekapaszkodni
örök kapcsolatainkba...