A személyiség belső magját
rendre mérlegre teszik sztereotípiák,
előítéletek; sáfárkodni kénytelen az,
aki még őszinte-igazi
megismerésről álmodik.

Tenyerén hordozza inkább önző,
kiszámítható vesztegségeit,
melyek ugyanúgy bekövetkeztek volna,
ha épp nem vele történnek
meg múltja szakadékai között.
Talán meg jobb is, ha örökkön
veszteg marad s inkább
szunnyadó lábadozó lesz,
aki inkább tartós,
huzamos alvást színlel,
akár az idült nekrofiliások többsége,
csakhogy végleg megúszhassa,
ami igazándiból még várakozik rá.

A mohón megsértődő nyárpolgárokat
is egyre gyorsabban
önkéntelen utoléri már
a tartós feledés;
szétmállasztja önmagát
megannyi kétséges hízelgő közt,
míg ellenlökések
sorozata újra és újra lök rajta egyet.

Mintha derengő ürességben
még egyre keresgélne valakit,
akire minden sorsdöntő
lét-szituációban lehetséges számítani;
önmagát lassan megelőzve
egyszer csak elérhet a célvonalra.
Mosolyok brutál-morbiditásával
lassacskán már mindenki
inkább szétesni hagyja önmagát,
mert mást már aligha tehet.

Agymosott részegségek
rámolják mostan odakint
ki még a szabadgondolatok
szellemi táplálék-spájzát is,
ha van még mire fogni.
Óvatos szeretet már egyre
ritkábban foglal önmagába kínos,
kísérletező sorokat,
meghívásokat,
melyeken azért illene
részt venni s megjelenni.

Rejtjeles vágyakozások
múlnak el észrevétlen
egyik pillanatról a másikra,
hiszen olyannyira idegbeteg
ez az egész, amit most
e meggágyúlt kinti Világ
magával művel,
hogy az már teljesen átlépi a nonszensz,
vérlázító groteszkség idült lázgörbéit is.