A végtelenített Idő vaskarma
egyszer majd váratlanul
rátelepszik a sikátorszagú
város peremvidékére,
ahol tán még a kutya se jár,
s mint az ember aki
üldözési mániában senyved
folyamatosan hátra kell néznie
nehogy leüssék.
Hiába is pörgetik ide-oda
kicsinyeskedő határidők lapjait
a Sors egyszerre gyalázatos
s irgalmatlan.
Vesztesek előtt kutyahűséggel
minden ajtó-ablak hamar bezárul
s már nem is nyílhat ki akármikor.
Mintha egyszerre már megnőtt
volna a mérhetetlen évek,
évtizedek komisz
egyensúlytalansága,
mert a dolgok mögötti
benső megfejtések is
aligha megfejthetők.
Az emberek hűsége iszamos,
ragacsos, akár a kátránymassza;
holnapok humuszába való.
Elkínzott, önsanyargatott,
szemérmes öntudat aszalódik,
akár a töppedt szőlőszem
mazsolává össze nyöszörögve,
ha már végül nem marad senki,
ki segítő szándék gyanánt
beillene barátságok,
emberi kapcsolatok közösébe.
Szilárdnak hitt alkalmak
büszke nélkülözésébe kár
belekapaszkodni is;
kihalt lábnyomok motozzák
meg egy-egy emberi élet
tartós hiány-ürességeit.
Az exibicionistaság mögötti
dáridózó szemfényvesztés
manapság oly általános,
akár a divatmajom-dívák
habfürdözése kacsalábakon
forgó kastély-paloták tróntermeiben;
zseniális célok s tervek
buknak el ideje korán
kiüresedett papírcsónakokként,
melyek hamar elsüllyednek,
hiszen a manipuláció
s átverések játszmái mögött
sosincs s nem is lehetséges
tartósnak becézett megbízhatóság.
Önmaguk csapdájából
az emberek ritkán találnak
biztos kikötőt.
Csupán csak tartós céltalanságok
kicsinyes terhei növekszenek hasztalan.
Haszontalan alkatrész gyanánt
az ember saját magát is
árulni kénytelen a lúzer-veszteségek
bukott vásár-piacán.
Hiányok sorfala ásít mögötte.