Összekuszált, zsibbadt
lelkünk még egyre
kibogozhatatlan lebeg
– de vigyázat, meglehet
már nem is annyira sokáig.

Bordáink börtön-ketrecében
a szív megállíthatatlan
dübörögve ver, küszködik,
mintha csak félálomban,
hibernált kómában kellene
eltűrni álom és ébrenlét
határán a köztes viszonylatokat.

Mintha már mibennünk
lassacskán elmosódnának,
felszívódnának a stabilnak
mondható körvonalak is,
mint egyfajta emberi törvények,
melyek garanciát vállalta
a megtűrt,
nehézkes hétköznapokra.

Újra meg újra egyszerre
szétszedjük, de össze is
rakjuk mihaszna, viharvert életünk;
a megszokott menetrendet
jó volna még biztosítva megélni,
ha átmentődik az élet
egyik reggelből a másikba.

Kilopott vágy-ösztönök,
vagy elfecsérelt,
gyávának kikiálltott pillanatok
– annyi se sok –,
festenek a Valóság
s köztünk tartósnak bélyegzett
Falanszter-falakat,
míg ócska, rozsdás
lakat-titkainkat
– már egy is alig maradt –,
akire méltóképp meglehetne osztani,
vitatni.
Korhad bennünk
a sok hiábavaló,
ócska lom-kacat.

Az elsuttogható, meghasadt
véletlen már szinte
testvér-rokonnak mondható,
örök pálya lett a totális közöny,
hiszen a vaksors
s szerencse habja vissz
bennünket magával,
– ha nem vigyázunk –,
végképp elsodor.

Mintha már régóta
elkezdődött volna
megtörtént dolgaink,
s emlékeink szétszóratása.
Ideg-Idővel s mulandóságra
ítélt holnapjainkkal karöltve.

Úgy zsugorítjuk eladható
alkuk kicsinyes módján
önmagunk, akár a zsákmány,
ami még nem tudhatja,
hogy zsigerileg is vadásznak rá;
nem volna szabad
a két biztosnak mondott végpontot:
vigaszt s megértést egymástól
szétválasztani.

Bámészan, akár
a lusta turista-jelöltek
átlépkedünk az élet körforgásán,
ki tudhatja merre, s hová?!