Az ember társadalmi,
vagy éppen magánéleti ügyeit
- tetszik, nem tetszik -,
egy magasabb, megkerülhetetlen
határvonal veszi körül;
körbe keríti láthatatlan,
elvághatatlan pórázként,
majd mikor már maga is
azt hiheti megmenekült
- ránt egyet rajta brutál-könyörtelenül.

Nappalokban éppen úgy megtelepszenek
nem csupán senkiházi élősködők,
mihaszna, semmirekellő
féreg-ivadékok, akárcsak mindennapok
rom-hasadékán a tudatos Hiány,
mint a Nincs alapképlete.

Az ember napjában akár még
többször is hajlamossá válik végig
tapogatni tegnapok látszat-biztonságán,
hogy rendezetlen dolgai,
s tervei még mindig ott lapulnak
csöndes alázattal, ahol hagyta őket.

Meghatározásai, akárcsak túlfűtött
egoja bőréhez tapad levakarhatatlanul;
belső iránytűjét - meglehet -,
csupán csak rátarti,
gyilkos-dacból hajlamos végleg összetörni,
hiszen aligha lehet belső hatalma
saját hajótörött élete fölött.

Jó volna a szabad-gondolatokat
még kinyújtóztatni a szándékosan
kikövezett Időkben,
amíg csak lehet s amíg csak engedélyezik.
A kuporgó csend - meglehet -,
csupán a lelki suttogók életében fészkelhet,
rendezkedhet be kétség s magasság között.

- Konok vadgalambbúgás,
s tetemes kitermelt guánó fogadja
az ember méregdrágán vásárolt cipőit,
ha - persze -, merő véletlenségből
lábával végleg fekáliába tapos,
s míg a buszon, vagy a metrón
a legtöbb ember kíváncsian összenéz,
hogy vajon ki bűzlik ennyire?!

Addig a vétkes illetékes jobb,
ha a következő megállónál inkább leszáll,
úgy sem kedvelhetik a potyautas bliccelőket.
Mintha az ember immár szándékosan
lepottyanna a reménység megváltó,
ám korhadó faágairól,
hiszen az csupán a ,,kiváltságosokat" illeti meg.
Miért kapaszkodik szüntelen
a gyarló ember olyasvalakikbe
akik megvetik, nem becsülik semmire se,
s örökkön manipulative kétszínűsködnek vele?!