Üresedett üstként kong a Lélek,
mint akit végleg kidobtak,
vagy épp elhagytak,
tán kutyába se igen vettek.
Egyetlen koccanásként
villámgyorsan megbillen szétesik
milliárdnyi darabjaira
a személyiség is kétségbeesetten.
Épp hogy veszteg marad tétován
az ember sok gőgöshasú hirig jani között,
kik kedvükre ünnepelnek,
dáridózgatnak, mintha egyedül csupán
csak ez volna az élet igazibb értelme,
sava-bors velejárója.

Hangtalan ebihal-embrióként
úszkál az ember a gyülevész senkiháziak közt,
míg hatvan évvel később
a végső elmúlás is el nem nyeli,
mintha egy óriás Moby Dick.
forgandó ösztön-hajlamok
kevély kövein pöffeszkedő
kiskakasok kapirgálnak,
mint ama szemétdombokon,
melyeket hajdanán trágyából emeltek.

- Most még mindannyian mintha
a kitaszított időtlenség alantos
foglyai volnának, kik mindennapok
olcsó romjain munkába mennek,
aluljárók húgy-szagú mocskában
borvirágos arccal kéregetnek,
vagy épp üvegpaloták emeltén
mások szánalmas milliárdjait
számolva ücsörögnek
elmélkedve az élet valódibb értékén.

A legtöbb emberben most hallgatta,
orv-csöndesség lapul meg
szándékos-észrevétlen,
némaságba dermedt tófenéknek érződik,
ha valódibb, s tán őszintébb
érzésvilágairól kérdezgetik
egy-egy interjúban,
vagy szánalmas podcastok során.
Örök adós mostan a lélek is,
hiszen kölcsönvett érzelmekből él
s táplálkozik.

Gyémántszín földi csillagok-szemek
mellett őrző-védő angyal áll, ki
- meglehet -, már maga is konzum-hölgy,
de azért még megbízható,
ha bizton szavát adja;
hátha nem ver át.
Kuporgó Villonként botorkál
sikátori ebugatta utcák hézagjain
egy-egy eltévedt, szél-csipkézte falevél,
miközben a sűrű éj
madárszárny-tollaival bevonja
mint a szurkot...