Érettségi bankett ideje. Végre valahára eljött ez a nap is. – Gondolták főként azok kicsit könnyelmű, fittyet hányó diákok, akiknek már amúgy is totálisan elegük volt a gimnáziumban eltöltött négy küzdelmes, sok kalandot, meglepetést tartogató évekből.
Meghonosodott szokás kezdett divatozni közöttük. Ha érettségi bizonyítvánnyal rendelkeznek, akkor ez egyszersmind ugyebár azonnal fel is jogosította őket, hogy a felnőttekkel, tehát a tanárokkal bátran egyenrangúaknak érezhessék magukat. Így nem volt meglepő, hogy az osztályfőnökből egyszerűen csak Kati lett néni helyett, míg az angoltanárnőt már mindenki Ancsinak, vagy Ancsaként kezdte emlegetni. S hogy a lelki-fizikai érettség megtörhetetlen szimbiózisát bizonyítsák – főként egymás előtt -, előszeretettel rendeltek egymás után újabb és újabb vendégváró aperitif-italokat, alkoholos koktélokat, melyeket előszeretettel egy hajtásra hörpintettek fel, hiszen aki csak ,,kortyolgatott” ímmel-ámmal, azt kissé lenézték maguk között.
A tehetősebbek bátran megengedhették maguknak, hogy az őseiktől elkunyerált érettségi ,,hálpénzből” méregdrága francia pezsgőt vehessenek, és úgy kortyolgathassák a mézédes, kissé savanykás, drága nedűt, mintha egyenesen befolyásos hírességek, vagy üzletemberek volnának.
– Szia, bocsi… még egy kört légy szí! – kérlelte esengőn, mint egy kis szende őzike a pincéreket a borzalmasan elfoglaltnak látszó, gyönyörűséges hölgykoszorú, aki – ha már így alakult -, egy füst alatt kiadósan kitárgyalta a pasis ügyeket is.
– Na ne beszélj kisanyám! – hüledezett az egyik. – Még hogy a Gergő és a Viki lefeküdtek egymással?! Ez képtelenség!
– Pedig isten az anyám, hogy Tapolcán több is történt, mint gondoljátok!
– És mi a helyzet azzal a kis gyámoltalan… hogy is hívjákkal…?
– Albertre gondolsz?
– Ha te mondod! Na? Mesélj?
– Szerintem a barátunk még életében nem volt együtt nővel, ha értitek mire gondolok! – halkította le szándékosan a hangját a csinos lány, mintha attól kellene tartania, hogy valaki esetleg kihallgathatja bizalmi beszélgetésüket.
– Én emlékszem még, amikor elsősök voltunk! Máris a legelső nap azzal indított, hogy elsírta magát, és aztán hét teljes órán keresztül sírt mint a záporeső. Alig tudtuk szegénykémet megvigasztalni.
– Szerintem más állít a háttérben! A bolondos ballagáson szerintem azt gondolta, hogy elárult bennünket.
– Ugyan már! Ez hülyeség! Miért gondolta volna ezt?!
– Ti nem láttátok az arcát? Úgy nézett ki mint aki szenved!
– Ami igaz, az igaz! Tényleg nagyon rosszul érezhette magát! Tudjátok mit hallottam?! – hajolt közelebb barátnőihez bizalmasan az egyik lány.
– Na? Mit?
– Ez a sükedék Albert állítólag összejött a Krisztivel!
– Na ne már! – hüledeztek többen is.
– De ha mondom! Még Mátraszentimrén, azon az idióta tánctáborban!
– …És mi volt? Konkrétan lefeküdtek egymással, vagy csak smároltak?!
– Ez nem igaz! Hogy lehetsz ennyire tapintatlan tuskó?!
– Bocsi! Nem úgy gondoltam! – kortyolt bele koktéljába a szőke ciklon.
– Állítólag a táncest után Kriszti volt az, aki pizsamában bebújt a mi kis Casanova Albertünk ágyikójába. Bár pontosan nem lehet tudni, hogy vajon mi történhetett, mert mindenki úgy viselkedik, mintha szigorú titoktartást fogadott volna.
– Ez annyira izgi! Szerintem Albert tipikus úriember volt! Inkább Kriszti volt a gaz csábító! – kuncogott az egyik lány.
– Hát annyi szent, hogy azóta Kriszti úgy viselkedik, mint aki totálisan becsavarodott! Mintha egy másik ember volna!
Miközben a társaság lánytagjai egymás között suttogva beszélgettek, ahogy haladt az idő lassacskán mindenki megérkezett a bankettre. Voltak akik saját ajándékautókkal érkeztek, míg mások inkább hármas-négyes csoportokban összeálltak, és úgy fuvaroztatták magukat.
Az érettségizett osztály közös meglepetés ajándéka egy hatalmas nagy tabló volt az osztályfőnöknek, aki – nem látszott -, de állítólag könnyekig meghatódott ezen.
Később befutott Kriszti saját barátnői társasági gyűrűjében.
Szándékosan bulizós, kihívó extravagáns ruhát vett fel erre az alkalomra, és rendelt saját társaságának a szokásos két pohárka pezsgő mellé néhány tequila-koktélt. Úgy tűnt, mit aki egyszerre felszabadultan boldog, mégis kicsit szomorú. Majd abban a pillanatban, hogy a maga mindig visszafogott, és szerény módján Albert is megjelent hófehér ingében Kriszti is azonnal akcióba lépett.
Könnyed, zökkenő lépésekkel odament osztálytársához és romantikus csókot váltott vele mindenki szeme láttára, amitől a legjobban az arrogáns osztályfőnök lepődött meg talán a legjobban.
– Szia Albert! Annyira örülök, hogy eljöttél! – karolt bele, és egy szabad asztalhoz vezette, ahol nem zavarhatja őket senki, és legalább magukban lehetnek.
Albert úgy tűnt, hogy köpni-nyelni sem tud a váratlan csókjelenettől. Azonnal a székre hanyatlott, és szaporán kapkodni kezdte a levegőt, mint aki rosszul van.
– Jaj, szegény kis csacsim! – Kriszti az előttük lévő hideg vizes kancsóból borogatást csinált, és Albert homlokát kezdte óvatosan törölgetni. – Édes drágám! Minden rendben van! Nyugi!
A legtöbben máris sugdolózni kezdtek rajtuk, pedig a nagy többség már réges rég tudhatta, hogy hogyan állnak ők ketten.
Albert mindennél jobban szerette volna megvallani Krisztinek, hogy az elmúlt négy év nagyon sokat jelentett a számára, és fülig belehabarodott, de valahogy vagy az adott alkalom nem volt megfelelő, vagy mindig történt olyan esemény, ami félbeszakította vallomását. Most inkább hagyta, hogy elragadja a romantikus pillanat, hogy egy fantasztikusan kedves lány kitünteti babusgatásával. Ez azért nem mindennap fordul elő! Nem igaz?
Albert alig pár percen belül jobban lett, és bár a nyárias forróság hajlamos volt mindig ledönteni a lábáról önmagában fantasztikus tényként nyugtázhatta, hogy megcsókolta az a lány, akiért egész eddigi életében sóvárgott, és hevesen dobogó szívvel epekedett.
– Hogy érzed magad édesem? – tett egy újabb hideg vizes borogatást homlokára Kriszti.
– Azt hiszem… remekül… – felelte halkan, pirulva.
– Ez annyira cuki, hogy így elpirultál! – puszilta meg oldalról.
– Ne haragudj rám, amiért… – mély lelkiismeretfurdalás fogta el, ha azokba az őzikeszemekbe nézett.
– Te kis butus! Ne emészd magad! Én már el is felejtettem! – puszilta meg újra.
– Én… nagyon sajnálom azt, mert érzem, hogy számítottak volna rám is, de olyan nevetségesnek éreztem volna magamat abban az idétlen óvodás szerelésben…
– Semmi baj édes, semmi baj! – simogatta.
– Folyton arra gondolok, hogy miért nem tudtunk mi elsőben találkozni?
– Hát… ezt csak a sors tudhatja! De azért szerintem így se rossz! Annyira büszke vagyok rád, amiért úgy döntöttél, hogy megpróbálod a Színművészetit!
– Nagyon megsértődtem, amikor az egyik rendező azt felelte: ,,hogy jó lesz maga tanárnak is!”
– Ne hagyd, hogy elvegyék a kedvedet! Te csak mindig hallgass a szívedre! – simogatta meg csapzott haját.
– Félelmet, és bizonytalanságot érzek a jövőmmel kapcsolatban… – először mondta ki hangosan, mintha eddig szándékosan titkolta volna ezt a tényt.
– Ugyan! Hiszen csak most kezdődik igazán az élet! Én mindenben támogatni foglak! Aztán pár év múlva jót fogunk röhögni azon, hogy most milyen kelekótyák voltunk! – simogatta meg aggodalmaskodó arcát.
– Köszönöm, hogy a barátod lehetek!
– Ne viccelj! Ez természetes! Emlékszel még hogyan ismerkedtünk össze?! Te azt is elfelejtetted, hogy hogy hívnak, én pedig kicsit nyers és lekezelő voltam veled! Tudod, kezdetben én is azt hittem, hogy te olyan magadnak való, kis tutyimutyi alak vagy, de most már látlak valóban!
– Tudod, én rettegtem az általánosban a bandatagok zaklatásai miatt, és…
– Csss! Édesem nyugi! Semmit sem kell mondanod! Én is éreztem, tapasztalhattam, amin keresztül mentél! Amikor sírtál bennem is ugyanúgy megszakadt valami! Amikor az ofő felolvasta a szerelmes versedet, és mindenki röhögött én legszívesebben felpofoztam volna mindenkit, beleértve Kati nénit is, hogy így nyilvánosan megalázott. Fantasztikus verset írtál! Ugye nekem írtad? – nézett rá vágyakozón.
– Igen… – Albert félénkség őszintesége szívből jött, és ezt érezte Kriszti is.
A bankett hátralévő részében fiúk-lányok vegyesen kisebb-nagyobb beszélgetésekbe vettek részt, és az este folyamán többségüknek sikerült kiadósan becsípniük az elfogyasztott alkoholmennyiségtől. Kriszti és Albert talán még sohasem érezték ennyire intenzíven, ennyire szerelmesen egymást, mégis, ha a bizonytalan jövő képe fejsejlett lelki szemeik előtt hajlamosak lettek a bizonytalankodásra. Tudták, hogy egymáshoz tartoznak, de azzal is nagyon jól tisztában voltak, hogy sok próbatételnek szükséges még megfelelniük azért, hogy boldogok lehessenek.