Már régóta elhajítottuk
- már ha volt is -,
naiv gyerekesnek
kikiáltott jóhiszeműségek köntösét,
az alázat emberi törvényeit,
melyektől Emberként
s nem állatok módján,
akár a vadbarmok
viselkedhetünk;
Didergünk vadbunkó
idiótizmusok affektáló,
vérlázító exibicionizmusa közt
s sokszor alig érthetjük:
vajon miként s hogyan
juthattunk odaáig,
hogy az értő, gondolkodó
értelem s szabad akarat
is rabigába senyved?!
Mert mostan úgy éldegélünk
sokat-tűrten, akár viharvert
Robinsonok önmagunkba zártan,
mint valami gyorsan
pusztuló kőkorszak-cammogás,
hiába is modern s digitalizált
a XXI. század a kuksoló,
meghunyászkodó közöny
szándékkal fertőzi az embert.
Sokszor tán még az is fenemód baj,
ha madártoll-kastélyt építget
megannyi kósza álom,
tiszavirágéletű karrier-álmokat
aknáztak alá, vagy épp gáncsoltak
el szándékosan,
hogy a közalkalmazottak
még véletlenségből se tudjanak
méltómód rendesen keresni.
Az ember-szagú kalodák
- előbb-utóbb -,
egyszer csak majd
váratlanul megdőlnek.
Polipfejű hatalmak helyett
jó volna még az emberi
humanizmust köszönteni.
A tudatos kétségbeesés
palánkjai mögött
ne keljen észrevenni
kiéhezett falkákban
őgyelgő ádáz nyomorunk.
Magunkra-találás nyitott
kapujában is jó volna,
ha üdvözölne bennünket
Egy-Valaki.
Áttetsző tenyerünkből
mintha régóta eltűnt volna
már az ígéret
naprakész megbízhatósága.
Bűn-üressé formálódik
egyszerre nem csupán
csak a meggyökeresedett
gonoszság, mint az aljas
szándék egy lehetséges,
manipulatív verziója
- de nagyobb baj,
hogy ennek érdekében
még a jólhangzó oximoron
igazságtalanság változatait
is magukba szívják
az álszentek.