A lassú örökévalóság,
akár elsietett,
méla percek ideje
korán elillanak,
mert testünk bilincseit
tovább hordják,
mert a Lélek
bizony-bizony óhathatlan
is megszakad
hernyó-kínú fájdalomban,
ha nem gondozzák gyökerit.

Sivár s arctalan már
minden kripta-lélek,
akikkel valaha is
dolga akadhatott
egy-egy embernek.
Lélek-mentő presszó
– legfeljebb csupán –,
elhagyatott
könyvtártermekben,
ha teremnek,
ahova nem csupán
szabad-gondolkodók,
de már inkább
szándékos kivonult
remeték térnek meg,
fenntartani az elképzelt
látszatot
a meg-nem-valósítható
humanista műveltségről.

– Mert immár mintha
rácsok szorítnák
az embert mindenfelől;
agymosott értetlenség,
tudatos, eltaposott közöny,
acsarkodó semmitmondó
prédikációk egész
kicsinyes halmaza.

Jó volna utat keresni
befelé fordulva
a Mindenség tapintható falának,
mert az elmúlás
kristályrácsain át kopogó,
szivárgó Hóhér-Idő ideje
korán szólítja infarkstussal
a betegeskedő szíveinket.
Földszagú szennynek
– félő –, nincs már ki tíz
körömmel levakarhatná
fertőzött, málló vakolatait.

Akár vérszopó kullancs
a bőrbe, kisstílű piócák
leptek el mindent odakint
s míg az egyszer ember,
akár a megriadt,
több lelki stigma-sebből
vérző állat setét rengetegek
mélyén totálisan
kiszolgáltazottan egymaga
kénytelen tenni s cselekedni,
hiszen mindenki ki anno még
nyitottan állt dolgok,
érzések összefüggéseihez
mostan szándékosan
bebábozódva vigyázza
fukar fösvények módján
mohó-kényeskedő titkait.

Akár a beteges kleptómániások
már mániákus módon
gyűjtögetnek mindent;
pénzt, bármikor
megváltoztatható ellenvéleményt,
végzettséget,
semmitmondó felelősséget,
hiszen agyuk csavarmenete
mindig arra jár ahonnét
több hasznot remél.

Megjátszott dáridó-jajokkal
lármáznak mulatkozva
csakhogy ne kelljen
embernek megmaradni se.
Örök sors meghurcolt
igazát hamar
a föld alá söprik.