KISIKLOTT LÁZGÖRBE-ADÓ
Most még egyre muszáj
önmagad meghazudtolón
megcáfolni, pusztán csak azáltal,
hogy könnyed közönyt mímelsz,
mint általában a csalafinta gyermek,
ki kedvére átejti szüleit, s társait.
Dobogó, kicsinyes félelmeid is
- márha megtehetnéd -,
kényszerű nevetésre korlátoznád,
hogy senki emberfia,
vagy épp az Egy-kedves
meg ne ismerhessen,
le ne leplezze a benned
titkosan naponta egyre jobban,
mohón szorongó
kétségbeesett sértődéseidet.
Mintha mostanság már egyre
inkább kérkedő trófeák
alamuszi módján durva dörzskő
volna minden marék-morzsaként
ingyen kapható részvét.
Egyre jobban megérzed,
hogy magad is kissé ostobamód
ügyetlen, szánalmas tettető vagy,
mert hagyod, hogy kihasználjanak
olyasféle üzletember-kiskirályok,
kikben a humánum pisla-szikrája
sem igen lehet meg,
hisz saját anyjukat
is jószerivel eladnák.
Önmagadat rendre
elbuktató sírgödör s verem lettél,
míg a felszínen dáridózva
tivornyázók, akár a kígyók bőrüket
- akár napjában többször is -,
lecserélik, ha úgy kívánja
meg mások óhaja.
Lázgörbék terhes ösvényein
ritkán mehet csak az,
ki hűséggel még kamasz-álmaihoz
híven ragaszkodik;
ragaszkodó emlékeid,
akár vakvágányokon
átrobogó gyorsvonat múltad
egy részét is, mint hámréteget
- ha nem vigyázol -,
zsigerileg lefejti rólad.
Ha nem figyelsz immár eléggé
- megeshet tevéled is -,
foszló puskaporos kanóccá
éget el baj s gond észrevétlen.
Még hány kuvasz,
sehonnai Hóhér-óra csaholja
feléd szózat-prédikációit:
Ébred már fel a valóra?!
- Szolgasorsod vigasztalansága
gyakorta pallosok módján
megfenyített, mert naiv-hiszékeny
módon elhitted, hogy a Világban
még maradhatott némely
józan humánum, emberség
, s mert személyiségnek
lenni a legtöbb -