Már egyre mélyebben
szükséges, hogy minden
koron alászálljak magamba;
a kitágítható Időn peremén
s tán azon túl is.
Agyam összekúszált tekervényeiből
sokszor Gordiuszi-csomót formáz,
lasszót kötöz a tudat,
hogy még mit szükséges
elrontanom, hogy fejlődni,
okulni, vagy épp csak tanulni
tudjak kicsinyes,
gyermeteg hibáimból.
A szomszédból méhrajszerű
kiabálás, gyermek-zsivaly hallatszik.
Két ikerfiú veszett fenemód
újfent össze, hogy vajon ki
próbálhatja ki
a legújabb Playstationt?!
Önző barlangrendszeremben
emlékeim filmtekercsei észrevétlen
még peregnek, meg-megszólítanak;
hosszú, kanyargós folyósok
szegletéből egy-két ismerős
arc tán még visszanéz.
Semmi sem lehet eléggé
fekete-fehér, néma epizód
egy ember életében.
Pergő mozaiktáblák közt
félúton megbotlik
betegeskedő lábam.
Lépteim echózó hangját
bárhonnét felismerném,
belső útjaim egyikén
már csak Kedvesem hiányzik.
Odakint már élhetetlen
túlélni akarásban egymás
torkának mennek, akár farkasok,
hiénák az önmagukat
is bármelyik percben elárulók,
csakhogy egyedül nekik
legyen igaza;
hörcsögszerű pofazacskómban
jócskán megrágva
egy-két Haribo-gumicukor,
vagy étbevonós nápolyi,
hogy sose feledjem
valamikor még én is voltam
gyerek s kíváncsian együgyű.
Emberszabású testekben
mostan egyszerre vadbarmok,
vadállatok dühöngenek
s forgatja kérdőn az ember a fejét:
Itt már sosem lesz végre
nyugodt közérzet,
harmónia, fejlődés?!
Artikulálni képtelen
média-celeb majmok
diktálnak divat-trendeket,
miközben neve-nincs
perc-emberkék kapnak
milliós fizetéseket
valahonnét valakiktől!
Kilakoltatott csenevész
életmódunkat egyre kevésbé
tudhatjuk takarékoskodva
beosztani még!