Ez az önmagával is
 vétkező totál tótágast,
 ördög-görcsöt vetkező Világ,
 mintha kifacsarná
 az átlagemberek kegyvesztett,
 kicsinyes életét is;
 elpotyogtatott fekália-kupacokat
 potyogtat úton-útfélen,
 miközben tohonya közöny,
 felszínes vadbunkó sznobizmus
 öklendezik kedvére,
 miközben agymosott
 megvesztegethetősége egyre tágabb.

 Születő-omló-foszladozó
 forma manapság
 már szándékosan is egykövet fúj;
 még jócskán meglehet
 hallgatni az űrbe kilőtt
 űrhajós interurbán szavát:
 egymásnak felelget
 szüntelen már a kettőzött némaság. 

Valakik - így is úgy is -,
 szüntelen napi 24 órában
 megfigyelik, lehallgatják,
 digitálisan rabigákba hajtják
 az egyszerűsített átlagot,
 akikre még a szabályok
 érvényesek volnának,
 tehát kiterjeszthetők,
 hiszen a befolyásosabb
 tehetősebbek saját
 ön-törvényeket fabrikálnak.

 Kihallgatja a halhatatlannak
 hitt szerelem is a maga
 önző szívveréseit egy másik emberért,
 aki - meglehet -,
 még nem is igazán
 tudhatja miként
és vajon hogy érzi magát a másik?!
 Megkövetelik az alkut-kínálgató
 olcsó kézfogásokat,
 mintha ez bármire is
 feljogosítaná őket alattomban.

 - Előbb-utóbb - észre se veszik -,
 némán némuló kicsinyes
 rögökké zsugorodnak össze,
akiket könnyedén el
lehet taposni,
 meg is lehet
 semmisítani végérvényesen. 

A szándékosan kicsavarodott
 Végtelen felé félúton
 még hiú számításból
 lepaktálnak szüntelen
 zakatoló ördögszekerek.
 - Hiába is akarnák már
 még régóta tudhatják:
 porban megfeneklett,
 tékozló lelkekké
 sorvasztotta tagjait
 az Idő vasfoga.

Leeresztett tollú tékozló
 kiábrándultjai e mostani létnek,
 akik szándékosan nem akarnak
 úgy élni, ahogy kellene,
 hiszen megcsömörlöttek
 fetrengő ideg-görcsökben is attól,
 amit a média másodpercek
 alatt fröcsög arcukba.
Mert már aligha lehetséges,
 hogy az átlag kimenthesse
 méltómód magát a tudatos,
 számító dögevők karjaiból!