Azon a reggelen úgy érezte talán minden megváltozott…
Édesanyja ínycsiklandó fahéjas-porcukros tejbegrízének csábító illata szinte belengte nem csupán a kis keskeny téglalap elrendezésű kiskonyha minden aprócska szegletét, de a konyha előtti – afféle szintén nem túl nagy -, étkezőkuckót, ami talán éppen azért lehetett ennyire hangulatos, mert kicsi volt, és persze nagyon is meghitt.
–Kincsem! Ébredj! Nemsokára suli! – költögette kedvesen iskoláskorú fiát a gondoskodó anyuka, miközben maga is készülődött, mert bár életében nem késett el sehonnan, ebbéli jó szokásán nem akart változtatni.
Az ötödikes Márk szinte azonnal felébredt amint megérezte anyukája drága parfümjének negédes, kissé gejlillatú párlatát, ami szabályosan beette magát agyába, gondolataiba, de még szaglószervei molekuláiba is. Gyorsan kipattant az ágyból, és bár kicsit hasogatott a tegnapi hógolyócsata miatt a háta, és volt néhány kellemetlenkedő zöldesre, barnára megfakult felszínű sérülése anyukája csupán azt vehette észre, amit az éppen csak serdülő kamaszfiú éreztetni, vagy láttatni akart.
Beviharzott a fürdőszobába – és bár csupán csak este mosott fogat -, valamiért kényszerítette magát, hogy némi időt adhasson a megfelelő szájhigiéniai követelményeknek.
–Kisfiam! Merre vagy? Igyekezz kérlek! Nem akarok elkésni! – szólt kissé türelmetlenkedve az anyuka. Ez a felszólítás is inkább a szülőnek, és nem a gyerkőcnek szólt, akinek reggel hét óráig még bőségesen maradhatott ideje arra, hogy a videómagnóba tegyen egy videokazettás filmet, és kicsit elképzelje magában, hogy vajon kedvenc főszereplő filmes karakterei miként, és persze hogyan állják meg a helyüket a túlélés szamárlétráján.
– Na akkor kicsim! – állt meg fia előtt a kissé türelmetlenkedő anyuka, miközben felcsatolta karóráját, hiszen a rohanó világban elengedhetetlen követelmény, hogy az ember rabja, és kiszolgálója is lehessen a láthatatlan idő múlásának. – A tejbegríz az étkezőben vár! Kérlek óvatosan eszegesd, mert még biztosan nagyon forró! Apád ma nem tudom mikor ér haza, mert beugró! Különben is nagy fiú vagy, aki egyedül is remekül elboldogul! – cuppanós jelleggel homlokon csókolta kissé még fáradékony, és kába fiát, majd még egy utolsó simításként utolsó mozdulatként megigazította sminkjét az előszobában felállított nagyobb méretű tükörben.
– Légy jó, sietek haza! – azzal hevesen kinyitotta a rendszerint dupla zárra zárt ajtót, és elindult munkahelyére.
A kamaszfiú, aki még csak nemrég kezdett mutálni, és emiatt olyan furcsa, különös, lányos, kanári hangja lett, ami általában nevetség tárgya, és nagyon is alkalmas arra, hogy valakit kiközösítsenek társai bepakolta az iskolatáskájába az aznapi tankönyveket, füzeteket, és bár a reál tantárgyak egyáltalán nem tartoztak különösebben kedvencei közé Imre bácsi megértő lesz, ha a matek házi feladatot együtt megbeszélik az órák után. Addig is legalább nyerhet egy csekélyke kis időt, hogy a genyák ne bánthassák. Ami mostanság kellő rendszerességgel szinte majdnem mindennap előfordult.
Hol szándékosan gáncsolták el az iskolai menzán miközben éppen sorban állt az aznapi ehetetlen főzelékekért, és fasírozottért, vagy a tornaöltözőből lopták el a holmiját, kitéve annak, hogy kövér, úszógumis teste, akár egy gusztustalan zsírpacát kedvetlenül közszemlére tegye a folyosón, ahol – persze mindenki láthatta -, hatalmas ovációt, és derültséget okozva ezzel. Vagy úgy megdobálták hógolyóval, hogy majdnem kiesett mind a két szeme, és csak a szerencse a megmondhatója, hogy nem lettek belső sérülései, amikor az éjjelre megfagyott jéggöröngyök kiadós sérüléseket okoztak a hátán, amit szándékosan eltitkolt, mert nem akarta, hogy örökösen prédikáló, teátrális apja újabb erkölcsi prédikációval kioktassa a vacsoraasztalnál. Apja szerint egy férfi mindig képes megvédeni magát, és nem kér senkitől sem szívességet, sem pedig segítséget.
Mialatt nézte a kissé véresre sikeredett, nyolcvanas évekből visszamaradt, retrós akciófilmet, ahol a főhős gyakorlatilag mindenkit móresre tanít, és persze annyi ketchupfoltos sérülése után is még mindig talpon van, elgondolta, hogy vajon neki min kellene változtatnia, hogy egyszer és mindenkorra leszálljanak róla, és békén hagyják?
„Egy férfi sohasem kér segítséget!” – visszhangok kezdték megszólítani, amint magára vette kabátját, iskolatáskáját, és miután gondosan bezárt óvatosan pipiskedve elindult az iskola felé, ami lakótelepük alján állt. Muszáj volt pipiskednie, ha csizmás lábbal ne akarjon azonnal seggre esni, mert könnyedén előfordult, hogy a frissen sózott havas utcában a legváratlanabb, kellemetlen balesetek származtak.
„Bárcsak neki is lenne gyorsan valami könnyebb balesete, és akkor lehet, hogy nem kellene betennie a lábát az elátkozottak házába!” – töprengett. „Elátkozottak házának” nevezte magában az iskolát! Nagy általánosságban mindennek és mindenkinek bece- és gúnyneveket adott, mert attól vált igazán személyes hangulatúvá az egész.
Átvágott a kisebb parkon, ahol két hatalmas műanyag csúszda, egy törött mászóka, és néhány szintén rozsdásodásnak indult hinta hirdette, hogy itt valamikor a gyerekeké volt a főszerep, majd a betonos, salakos út után átkelt a zebrán, vigyázva, hogy megint el ne üssék. Történt már ilyen, és autóbaleste után is több mint két hosszú, és viszontagságos évébe került mire újra megtanult írni, olvasni, számolni, és persze az összes kötelező olvasmányt kiadósan bemagolta, hiszen mást nem tehetett.
Útközben találkozott a Balló ikrekkel, akik annyira hasonlítottak egymásra, akár két tojás. Mégis az idősebb báty Bálint volt az értelmesebb.
– Szevasz! Mi újság Márk? – köszönt, míg öccse Lajos inkább csak bólintással jelezte a köszönést.
– Jó reggelt nektek is! Már megint egy átkozott nap, amikor mindenki az én seggemre és életemre pályázik! – vallotta be kertelés nélkül, őszintén Márk. Az utóbbi időben már senkit sem volt hajlandó közel engedni magához, hiszen totálisan meg lett félemlítve, és ha valakit tartósan egy olyan környezetbe helyeznek, ahol félni, és rettegni kell, akkor nem meglepő, ha az illető előbb-utóbb a saját árnyékától is bármikor beijed.
– Szerintem, jobb ha ma nem húzod ki a gyufát! Azt beszélik a srácok, hogy a féreg Bástya telekürtölte az iskolát, hogy téged ki fog nyírni, ha meglát. Hogy a rohadék Torló tesókról már nem is beszéljünk!
Márknak valóban inába szállt a bátorsága – különösen, ha a Torló testvérekre gondolt, mert ők aztán szadista, pszichopata verőlegények voltak a szó minden értelmében. Élvezettel röhögtek, és kedvükre vihogtak, ha kínozhatták a kisebbeket, az állatokat, vagy a lányok feneke alá rajzszögeket rakhattak. A fájdalomhoz hozzá kell szokni! És hát az ember inkább kiskorban szokjon hozzá, mint érett felnőttként, nem igaz?!
– Szerintem el kellene kérni kölcsönbe a Fűrész Laci apjának a pisztolyát, mert zsaru! – végre a fiatalabbik iker Lajos is megszólalt, csakhogy mindenképp imponálhasson bátyának.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem ebből oltári nagy balhé lenne! És különben is! Laci sohasem tudott titkot tartani! Gondoljátok, ha kitudódik kit fognak először elővenni? – vakarta be sapkás fejét Márk.
– Igen… ezzel mi is számoltunk! Mi veled tartunk bármi történjék is! – azzal csatlakoztak Márkhoz, és hármasban folytatták útjukat az iskola épületéig.
A Balló ikrekkel jobb volt, ha óvatos az ember, mert sohasem tudhatta, hogy kiknek az oldalára állnak. Nem egy olyan balhé előfordult, hogy szorult helyzetben vagy az egyik, vagy a másik gondolta meg magát, vagy változtatta meg instabil véleményét, és akkor őket aznap nem verték péppé a bandatagok, elvégre átálltak a tulajdonképpeni ellenség oldalára.
Márk nagyon is tudta, és felmérte a kritikus, veszélyes helyzetet. Nincs más lehetőség, mint a menekülés, és a szökés. Remélhetőleg észrevétlen, és láthatatlanul. Bárcsak a tanárok is kicsit megértőbbek lettek volna. De hát mit tud egy pedagógus tenni több bandába verődött fiatalkorúval szemben? Mintha még a törvények is egyedül csak a bandatagoknak kedveznének, míg a többi megvert gyerkőcre jóformán a kutya se kíváncsi. Ez a könyörtelen igazság.
– Én szándékosan rétegesen igyekeztem felöltözni, mert ha megütnek, akkor a ruhadarabok tompíthatják az ütéseket!
– Micsoda egetverő baromság ez! És ha égő cigi csikket nyomnak el a tenyeredben, vagy a hájas arcodon, akkor mit csinálsz?!
– Ez tényleg jó kérdés!
Így mentek hármasban, miközben folyamatosan sorra vették az esetleges lehetőségeket, következményeket. Jól tudták, hogy valakinek mindig meg kell fizetnie. Vagy az árulásért, vagy a kisstílű alkudozásokért, ami évek alatt gyűlt össze, vagy csupán csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen. És nagy általánosságban ez az utóbbi volt az egyetlen elfogadható magyarázat. Mert léteznek emberek, akik vadállatok, és csak a brutális szadizmus az anyanyelvük.
Hamarabb elértek az iskola épületéig, mint azt gondolhatták volna. Biztonsági kapun kellett áthaladniuk. Az igazgató legújabb találmánya, mellyel főként a potenciálisan garázda, és antiszociális emberkéket akarta minél hatékonyabban kiszűrni az iskolai közösségekből, nehogy romboló hatással legyenek a közösség életére.
– Hát erről beszéltem! Csesszétek meg! Ezek a rohadt kapuk rögtön jelzik, ha valaki éles fegyvert visz az iskolába. – Márk egyre idegesebb, frusztráltabb lett. Hurkás nyakán szinte érezhetővé vált egy láthatatlan hurok szorítása.
– Van egy haverom, aki bármi be tud szerezni! Gondolom nem lesz olcsó, de mindenkit meg lehet dumálni! – vélekedett Bálint.
– Hát én amondó vagyok! Ha nem találunk ki valamit sürgősen a mi fejünket is könnyen elveszíthetjük!
– Szent igaz! Találkozunk nagyszünetben! Senki se késsen különben nincs alku!
Mindhárman felmentek az osztályba, és a nap hátralévő részében szabályosan úgy összehúzták magukat, akár a szándékosan meglapuló árnyékok a sötétben, amit senki sem vesz észre, – mégis amitől mindenki tart, és fél egy kicsit.
A bandatagok többségének kedvelt szórakozása volt, hogy a nagyobb lányokat kezdték fogdosni, és tapogatni. Azok a csinos, szép lányok, akik már gömbölyödtek voltak a legrosszabb helyzetben, mert őket előszeretettel, és többször tapiztak, mint a többieket. Lehet, hogy éppen ezért Márkot és a többi csoporttársát egyelőre legalább is békén hagyták.
Nagyszünetben az ellenállók kis társasága az iskolaudvarra hívott össze fontos megbeszélést. Ott volt mindenki, akiben lehetett bízni, és aki kockázatos, pokoli helyzete folytán éppen úgy ki volt szolgáltatva a könyörtelen gonoszságnak, és brutalitásnak, mint Márk.
– Örülök, hogy ennyire sokan eljöttek! – köszöntötte az egybegyűlteket Márk. – Hallgatom a javaslatokat? Mit tegyünk?
A társaság tagjai közül többen tétován vakargatni kezdték kobakjukat, mint akiknek jelen percben semmi sem jut eszükbe, míg mások tétován, félszegen toporogtak, vagy elnézték a télies udvart.
– Hát… ez sokaknak nem fog tetszeni, de szerintem sokkal értelmesebb dolog lenne megadni magunkat! Felesleges minden ellenállás! Csak hülyét csinálunk magunkból! – vélekedett Dani, egy szemüveges, gizda fiú, akinek az intelligenciahányadosával professzorokat lehetett volna megszégyeníteni, ám csenevész fizikai erőnlétére nem lehetett hagyatkozni.
– Szerintem egyezkedni kéne velük! Biztosan tudnánk cserébe ajánlani valamit, amitől majd meggondolják magukat, és végre leszállnak rólunk is!
– Mondd! Neked teljesen elment az a lüke eszed! Vedd már észre, hogy ez már nem alku tárgya! Vagy mi leckéztetjük meg őket, vagy ők fognak kinyírni minket! Nincs bocsánat! Nincs harmadik út! Világos?! – Gyurka, egy alig százötven centi, kis legény vagány volt, és erős, akár a bors. Legszívesebben most mindjárt felnégyelte volna azokat, akik készek voltak a megadásról tárgyalni.
– Szerintem szükségünk lenne egy ütőképes tervre! – vágott közbe Lajos.
– Igen, nagyokos? És mi volna az a fantasztikus terv?
– Mi sem egyszerűbb! Valakinek szólni kell, aki kicsalja nyílt terepre a bandatagokat, és akkor majd besétálnak a csapdába, és akkor kell őket jól megverni! – nem is hangzott rosszul egy olyan kamasz szájából, aki pacifistának vallotta magát békeidőben.
– Szerintem valamelyik idősebb lányt kellene megkérni, akinek szóval… tudjátok… melle van… és akkor arra gerjedni fognak a Bástya és társai. – amint az egyik srác ezt kimondta hatalmas röhögés, nevetés támadt. Végre legalább valakinek volt annyi esze, hogy a komor, baljóslatú hangulatot egy kicsit is feloldhassa.
–O.K. Akkor az lesz, hogy aki ismer nagy mellű lányokat az megkéri valamelyiket, amelyik veletek is szóba áll, hogy csalják el a bandatagokat ide az udvar hátsó részébe, ami a senkik földje. Mi itt fogunk várakozni, és aztán mindent bele! – Márk észre se vette, de egyre jobban megjött a bátorsága és pillanatnyi önbizalma, amit terve ecsetelésébe kezdett.
Amikor mindent megbeszéltek mindenki visszament az osztályba, és továbbra is lapítottak a többiek között, hogy ne legyenek feltűnőek.
Az utolsó óra elmaradt, mert a földrajztanár összeszedett merő véletlenségből egy tüszős mandulagyulladást, ami miatt a helyettesítőtanárnak – jobb ötlete nem lévén -, mindenkit elengedett az utolsó óráról. Még szerencse, hogy a szemétláda, kisstílű spicli Morainak az egyik nagymellű lány ajánlatot tett, és erre ráharapott a többi bandatag is, és megindultak az iskolaudvar irányába.
Még szerencse, hogy az iskolaépületéből számtalan titkos kijárat vezet kifelé, így Márk és a társaság többi tagja pár perccel hamarabb ért ki az iskolaudvarra. Még maradt egy szusszanásnyi idejük felkészülni a megtorlásra, és bosszúra.
Nem kellett sokáig várniuk. Feltűnt azzal a gusztustalan, lófarkas arcával Bástya és bandája többi tagja. Persze azok az átkozott Torló testvérek is ott voltak. Nélkülük nem verekedés a fizikai erőszak sem. Sorrenden felsorakoztak, és valami bódult, mámoros gyilkos mosollyal arcukon várták, hogy megkezdődhessen az élet-halál küzdelem. Lesznek áldozatok, és vesztesek. De akik veszteni fognak, azokra különben is halál vár.
– Á! Nem is tudtam, hogy egy sereg báránykába fogunk botlani! Láttok ti itt egyetlen seggfejet is, akik hajlandó verekedni?! – kérdezte irónikusan, és hangosan Bástya, a vezér.
– Nem érdekel, hogy meddig fog tartani, de nem tűrjük tovább a megalázásokat, a rettegést, és az erőszakot! Harcolni fogunk! – Márk annyira komolyan, hangosan mondta saját meggyőződésének szavait, hogy felvett egy követ az udvari salakpályáról, és máris úgy szemközt találta vele a nagyobbik Torló testvért, hogy annak vékony, ám jól látható vércsík kezdett szivárogni a homlokából.
– Te kis rohadék féreg! – Torló Laci máris szabályosan nekirontott Márknak, és torkon ragadta. Fojtogatni kezdte.
Éles hangon valaki elkiáltotta magát: HÁBORÚ!!!
Később a társaság tagjai egy kis romkocsmában jöttek össze az iskolai találkozó címén. Valaki sört kortyolgatott, valaki bedobott pár felest, vagy jagermaistert kólával. Egyetlen ember ivott szimpla üdítőt, és az Márk volt, aki időközben sportos lett és sikeresen lefogyott.
A visszatérő múlt emlékeibe való tartós, és nélkülözhetetlen kapaszkodás, a nosztalgia édes, szomorú honvágya aznap végérvényesen is mindenkit a felnőttek, az érettek soraiba emelt. Már tudhatták, és érezhették magukról, hogy talán sohasem voltak lúzerek, – annál sokkal többek: Túlélők!