A materiális nyomor,
 vagy a szervezetlen túlélés
 receptje-e a fontosabb?!
Némely hitvány-makacskodó
 lelkiállapotban az önbizalomhiány
 teljes rákfenéje.
 Mert a Lét végső építőköve
 egyedül a sebeket-szenvedett
 Lélek maradhat csupán;
az ami belül van,
 és exibicionista-szemekkel
 egyre ritkábban látható.

 A kérdések-válaszok
 vakondjárataiban mindig
 alamuszin megbújik
 előbb csak a tudatos alakoskodni
 vágyás, aztán
 a mézes-mázos becsalogató beszéd.

A kegyetlen sztereotípiák közt
 eligazodni szinte lehetetlen,
 s mégis törvényszerű.
 Szoláriumos gammasugarakat
 bocsát szét a szépségipari Tröszt,
 s míg plázacicák egymás haját tépdesik,
 hogy vajon ki lehet
 az újabb győztes kiválasztott
 egy újabb halálosan unalmas
 
Szépségkirálynő versenyen,
 a valódi intelligencia, a józan ész,
 logikába oltott összefüggések láncolata,
 akár a kártyavár gyors hatékonysággal
 összeomlik barom
 sületlenségek terjesztésén.
 - Az optimizmus hatóanyaga
 - félő -, már csupán
 a fenti rétegekben dolgozik.

A szív szemaforjain
 sok mindenki fennakad,
 aki elárulta önmagát!
Mert a Történelemmel rendre
 mindig az a baj,
hogy hamis mítoszokba, ádáz,
 törtető zsarnokok
 balsorsába kapaszkodik.

 Miért, hogy a tudatos talmi
 hazugság már minden esetben
 hatásos, és hatékony kábítószer,
 amivel be lehet hülyíteni
 az egyszerűbbeket is?!
 A dögkeselyűkből lesznek
 tudatos postagalambok?!

- Az ember önmagában rendre
 végig ismétel egy újabb tájfunt,
 földrengést, hangulat-kitörést,
 vagy épp eróziót, mire úgy ahogy
 meglelné biztosított válaszait.
 A túlélés és kiszakadás is egyre
 kétségesebbnek látszik;
 már minden hazug-hamis koreografált,
 s jó volna, ha maradhatna
 még egy-egy megértő Barát-Valaki!