A szívekben most
 még tőrként fordulhat meg,
 akár néma infarktusközeli állapot
 a végtelennek hitt Idő.
 A múlandó, földi élet
 szenvedése majdan úgy
 is visszatér önmagába;
torkában fuldoklóként tör fel
 minden megmaradt emlék,
 mert a lélek csupán
 csak tétován dadogni bír.
 A tétlen, megbéklyózott türelem
 nem nyugalomra,
 inkább cselekvésre inti még áldozatait.

Összebújt napsugarak
 maradtak itt az eltévedt Nyárból,
mert végletek kíváncsiskodó
 vándoraként az ember bár földre rogy,
 mégis tovább s tovább megy,
 míg bírja ödémás, vizesedésnek
 indult béna lába;
 mert mostan még egyre
inkább bőszen taposnak
 – ha kell, ha nem – értéket,
 jóbarátot, segítő szándékot is,
 ha az kell hozzá,
 hogy a felszínes
 idegeneket lenyűgözzenek.

Az ébrenlétet szikével szabdaló
 kristálytiszta jelenlét még
 belevonyít bizonytalanított
 holnapok markába;
pórázon nyakad,
akár valami istentelen
 hóhérkötél-hurok,
 melyből csak ritkán
 lehet biztos szabadulás,
 nem enged el téged
már se közél, se megváltó kegyelem.

Botladozva lépkedsz
míg csak megteheted,
 egyik lábaddal a másik után,
 mint idült részeg hajléktalanok,
 s nem értheted,
hogy metróaluljárók
 vakondok-járataiban,
mikor sikolt egy-egy
 vésztjósló kígyózó
 szerelvény vajon
 lesz-e majd akár még bárki is,
 aki elősegélyt fog nyújtani,
 míg a rohammentők
 rendre késnek
 jó harminc percet is?!

Akár a piócák e mostani felszínes,
 makrancoskodni vágyó híresség-arcok;
 nincs olyan, mely a felszín alatt
 ne furkálódna, manipulálná
 keservesen egybegyűjtött digitális követőit,
 hogy aztán egy-egy
 negédes poszt erejéig
 széptevő hajbókolás gyanánt
még látszat-barátságokat is köthessen.