Mostanság idegzsugor,
 szkeptikus láz szinte már egyre megy.
 A benti általános kudarcok száma
 egyik pillanatról a másikratán
 éppen úgy megnövekedett,
 akárcsak a kinti Világ összefüggéseinek,
 letargiáinak egyetemes zűrzavara.

Az anyaméhbe - sok esetben-,
 inkább már visszaálmodja önmagát
 az élő, mint afféle köztes,
 megfeneklett túlélő, ki nappalok
 horadaléka közt kutat éppen,
 vagy csupán szemezget.
 Minden áll még, és semmi sem fejlődik,
 s halad; önmaga silányított,
 árucikk utókora.
 Az őszinte megismerés - még így is -,
 rögvest nyársra húzza az egyszerű
 alulfizetett átlagot,
 s már nincs s nem is
lehet tartós menekvés.

A Semmi és tudatos Hiány
 most éppen úgy temérdek,
 akárcsak az egymásnak suttogva
 ki-nem-mondott: Szeretlek!
 - Mert megismétlődik az ami volt,
 s ami még nem; kifelé fordult
 a Senkiföldje s a Mennybolt.

 S Lélek sem találhat magába
 fogadott testre, mely egyszerre
 lenne oltalom-menedék
 s ugyanakkor Sors-kikötő.
 Az ismétlődő elidegenedés
 mozzanata látszik,
 s figyelhető meg a visszahúzódó
 viselkedések iskolapéldáin,
 amit már az egészen fiatalok
 is magukénak éreznek károsítón,
 sejttanilag. Ideg-zsibbasztó mély
 áramlásban jó volna még
a kölcsönbe kapott,
 átmeneti megnyugvás.

S állandóan föl-le szánkáz,
 mint valami megállíthatatlan lift,
 vagy léghajó a véletlen
 meglepetések művelete,
 mely talán nem is annyira véletlen,
mint azt az ember hajlamos elhinni.
 - Árnyékszobák nyílnak ki már
 nem csupán a visszafojtott csöndek
 zubogásaival - de önző
 zsarnokságukkal is,
 melyben önmagukat növesztik
 rendre a láthatatlan, vak folyosók.
 A szívek torkolataiba mélyen
 elrejtezett sokat-sebző lövedékek
 fúródhatnak az árulás,
 megcsalás, vagy épp szerelem által...