Irgalom zúgából megkereshetne
még pár jóbarát;
sikátorok mélyén kóbor,
vesztett-kutyák nyüszítenek.

Jó volna, ha láthatatlan
védőmellény gyanánt
egy őrangyal még
megvédhetne a bajoktól.

Hitvány korok, méltatlanná
lett évtizedek – még így is –,
túlélnek majd engem.
Kézen fogni – egyébként is –,
ritkán fog megváltó oltalom.

Fejem fölött rendre köröznek
még károgó éjsötét-varjak;
„Kár, nagy kár!" – víjjogják csőre töltve.
Lelkem mélyén még most
is mezítlábas kisgyerek sír,
üvölt, ki folyamatosan anyját
szólítaná, de már nem lehet.

Magamban motyogó lélek vagyok,
miközben egyre többen
dáridózva nyüzsögnek az utcán.

Sziszifuszi, viharvert-vállaimra
egyre ritkábban csoroghat
immár külön-béke,
harmónikus egyensúlyérzet.

Már nem érkezik hozzám
se ismerős, se felmentősereg;
megkésett irgalom-késeivel
önmagamra maradok,
feltételek nélkül
a legtöbb érzelem
is érvényét veszti.

Nem pofozhatom már fel
a brutál-kegyetlen Hóhér-Halált,
pedig néhanapján jó volna megtennem.
Mert a Mindenség ős-tenyere
sem hordozhatja már
elátkozott áldozatait.

Akár Atlasz-zsákoló lelkemet
súlyos, mázsás malomkövek feszítik,
melyeket most még
cipelni kényszerültem
a bizonytalan Végtelenbe.

Ki tudhatja, vajon még meddig?!
Most úgy tengek-lengek botorkálva,
akár néma aggastyán,
mintha meglopott
s egyszerre kisemmizett
volna az élet.

Gyereksírást rejteget még
háborgó lelkem tava;
egyre kevesebben ismerhetik
immár valódibb arcom földi mását.
Könnyeim súlya, akár a kemény,
vaskos borsószemek koppanva
ütődnek Idők falához;
egyszer majd én is végleg
elmegyek a létből,
akár a történelem
előtti dinoszauruszok.