Egyre jobban kapkod, ítél.
 Mintha az egy helyben
 mozgó állandóság rezegtetné
 minden kisstílű, bagatell végtagját,
 zsigeri ösztönét.

 Tettek, cselekedetek,
 kicsinyes, gyehenna-szavak
 következményei peregve
 fordulnak le róla;
 mintha már maga is sejthetné,
 hogy egyszer majd végleg
 el kell múlnia.

 Tudatos kétségbeesés,
 felfokozott segélykiáltás
 kavarog szüntelen
 recsegő végtagjaiban.
 Lakodalmas dáridó-díszleteit
 a Hiány és a Semmi
 szüntelen magára erőlteti;
 egyre inkább feszegetné
 Sziszifusz-kellető,
 nyughatatlan komolyságát
 mire belátja, hogy minek?!

Bezáródik, akár egy ócska,
 rozsdás zár az utolsó vacsora-éj,
 mikor kicsit minden ember
 számot vet – így még ő is –,
 hogy mit vétett kicsinyes vétkeivel,
 görnyedt hátával,
 egy egész spleen-súllyal,
 akár a súlyos ólomgolyó
 még vonszolná át magát
 egy maradék-töredék életen.

 Lehunyt szemekkel kellett
 volna megtanulni érezni
 a másikban azt,
 hogy számíthat rá szüntelen.
 Testi épségét akárcsak
 szándékosan megnyírbált
 emberi humánusabb jogait
 már nem követeli vissza,
 hiszen jócskán szóvá
 tette a Mindenség
 és a szív táncait.
 De sokszor becsöngetett
 virradó hajnalokra
 néhány kendőzetlen,
 örök- feltétel nélküli
 gyerekes nevetéséért.

Most még dörömbölő torkolatok
 csapnak össze feje felett;
 könnyűkezű rabolhatnám Világ
 fogadja immár odakint,
mert halló fülében már
 talán a néma börtönkulcsok
 sem csöröghetnek.
A jogos ártatlanságát
nem szabadna senkifiának
 sem birtokolni trónbitorló kedvvel.
 Mert kicsit minden felnőtt
 összerogy, elbicsaklik,
 míg a gyermek
 rendületlen állva
 marad a Lélekben!