Réseken át labirintusszerű
folyósokra látni,
melyek fokozatosan
összeszűkülnek
az ember léptei alatt,
miközben az évtized egyre halad,
begyűrűz, megkötöz,
magával rántja áldozatait
a burok-hiánytudat,
mely már egyre kevésbé
megmagyarázható.
Jó volna kicsit az elmúlást is lebírkózni
- legalább csak néhanapján -,
hogy az ember embernek érezhesse magát,
s nem csupán csak romlandó,
halandó húscsafatnak,
akit bármikor felkoncolhat
egy-egy fertőző betegség.
Megmaradt ingerek
örökös jelenében
a lehet s a lezárult is
csupán csak alapfogalmak,
melyeket valakik létrehoztak.
Egyre inkább tapasztaljuk
tétova lépteink hiábavalóságát,
hiszen tudhatjuk;
el lett rérítve egyszerre
alázat s akarat
az örök ismeretlen csúcsain.
Kiteljesedések állandóságát
őrizné a Jelen - persze csak,
míg lehetséges;
örökkévaló légszomj gyötri azokat,
akik még híven
emlékeznek saját
baklövéseik kockázatára.
Jöttment ideológiák
pünkösdi királysága helyett
szabadgondolatok
szellem-teremtő erejére
kellene inkább hagyatkozni,
mielőtt a külső Világ végleg úgy dönt,
hogy bármikor megvezet.
Mégis az ember beletörődések
örökös galamb-lelkű áldozata,
mert a többet akarás igénye
hajtja látszólag folyamatosan.
Visszaszámlálások,
szembenézések ideje
már régóta ott függ
a dohszagú levegőben.
Céltáblákat aggattak
kedvükre egymásra
,,egyesek" míg az átlagot
hagyták céltalanságukban vergődni.
A közeledések távolsága
tudatosan megriasztja követőit,
kik még talán érthetik
kevéssé a sütnivalót s csíziót.
Mintha már mindenki
a megkülönböztetések
készenlétében volna elrekesztve,
akár a belülről érkező
tudatos közöny.
Leejtett érzéseink
rabságában vergődünk szüntelen.