Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.

Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú partokon,
a négy égtáj leláncolt kapuin túlra,
követve a delejes látomást,
– ne kelljen már szótlan
eltűrnie megalkuvók,
összeesküvők vad,
ádáz rohamát.

Tétova előkészületek,
egyhangú monológok,
lankadatlan, gyerekeskedő
szorgalom mint egyfajta
folyamatosan szorongó
készenlét maradhatott vele csupán.

Mert ugyan kihez
is fordulhatna itt és most,
aki eldöntötte: soha
meg-nem-alkuszik?!
Ki a nyilvános, ünnepélyes
melldöngetéseket szándékosan elkerüli?

Az ember körül mostan
már egyre inkább gyanakvó
szolgalelkűség feszül;
egyszerre ólálkodás és szimatolás,
hogy ki mennyit
lejmolhat szégyentelenül.

A magány egyre nyirkosabb,
dohszagú, áporodott vermei,
mintha a bőr pórusai alá
is befészkelték volna magukat.
Az igaz-őszinte barátságokat
is egyre inkább a föld nyelte el.

A szánalom fojtogató gyűrűi
is egyre szorosabban fogják
a nehézkes hétköznapok súlyát.
Az ember botladozva,
hátraarccal kénytelen hátrálni,
márha túl akarja élni
a sok szenny-mocskot,
ami egyszerre a nyakába szakadt.

Előbb-utóbb tökéletes ponttá,
porszemekké való zsugodorásban
is egyedül marad
szinte minden társaslény.
A belső bizonytalanság,
akárcsak a tanácstalan,
tétova ácsorgás egyre
szembetűnőbb, nyilvánvalóbb.

Ti. hogy nem lehet már
helyezkedni az átlagnak
sehova sem.
Kisodródik ideiglenes
kényszerpályákon egyensúlyozva,
akár egy imbolygó kötéltáncos,
hiszen mást – segítség nélkül –,
már aligha tehetne.

Fölfalfa őt szőröstül-bőröstül
e mostani digitális Hiéna-évtized,
ahol tartós közönyösság uralkodik.