Az igazság azonban az volt, hogy kész káosz volt az élete, amióta imádott nagymamája, aztán anyukája is meghalt, a megbízhatatlan, és trehány apja pedig állítólag lelépett egy korabali, alig tizenhét éves kiscsajjal, és most valahol Olaszország és tengerentúl között osztja be a saját idejét.
Amikor a gimis szalagavatón először próbálta elveszíteni féltve őrzött szüzességét csupán egy tátongó, nagy ürességet és hiányt érzett előbb csak a gyomrában, később már a két lába között, amikor a gimi – számára legjobb pasija Ádám –, szakavatott módon óvszerhasználattal megtette, amiről a legtöbb kamasz csak álmodik egész kamaszkorában. Végül az érettségi banketten telt be az a bizonyos pohár, amikor Ádám nem vele ment el, hanem egy másik barátnőjével, akivel a bulizós, kissé részegségbe torkolt este után szabályosan egymásnak estek, és hajukat tépdesték. Alig bírták őket szétválasztani. Aztán később, amikor egyetemre készült a barátnője, aki megcsalta Ádámmal felugrott hozzá a szülei lakására, és őszintén bocsánatot kért tőle.
Nagyon szeretett volna divattervezéssel vagy valami hasonlóval foglalkozni, és a mázsás súlyúnak vélt, törtfehér felvételi tájékoztató füzetből szabályosan kitépkedte azokat a lapokat, melyekre elviekben még szüksége lehet. Aztán felvették az egyetemre, ahol végül is hamar kiderült – főként kissé tudálékos, és okoskodó tanárai számára –, hogy a lazádó, modern gondolkodású, fiatal nő igenis visszaválaszol, ha kérdezik, és ha nem ért valamit, és határozott, karakán módon igyekszik érvényesíteni saját egyéni véleményét.
Persze mint – kivétel nélkül –, szinte mindenütt az egyetem berkeiben is előfordultak olyasfajta pedagógusok, akinél felütötte fejét az emberszabású gonoszság, és egy-egy zárthelyi dolgozat, vagy szigorlati vizsga alkalmával bizony-bizony Dorinát sem kímélte a szemétkedések, és beszólogatások átka.
– Nézze kedves Dorina… bár kétségtelen, hogy sok mindent tud, de mi úgy érezzük, hogy sajnálatos módon nem tud eleget! – jelentette ki egy-két rosszakaratú docens. – Maga maga helyében én inkább elmennék egy gyorséttermi lánchoz felszolgálónak, oda bárkit felvesznek! Miért nem állapodik meg, és szül inkább gyerekeket és vezeti a háztartást?! – Ez azért már övön aluli ütés volt a tanároktól is, és Dorinát sem ejtették a feje tetejére.
– Tisztelt tanár úr! Sajnos ellent kell mondanom! Nincs és nem is lesz igaza, mert Önnek nem a szaktudás számít, sokkal inkább az érdekközpontú szimpátia. Én most kimegyek az ajtón, és bármennyire is ellenzi igenis érvényesülni fogok a világban, és valóra váltom az elképzeléseimet! – Felemelt, határozott fejjel sétált ki a jócskán meglepett docens irodájából, hogy aztán összetört szívvel a földszint alatti raktárhelyiségben, ahol a jegyzetbolt helyezkedett el kiadósan kibőghesse magát.
– Jaj kisasszonyka, rosszul érzi magát?! – kérdezte azonnal a mindenki sorsát mélységesen a szívén viselő jegyzetboltos öregasszony. – Talán egy férfi bántotta meg…?
– Ne tessék aggódni semmi miatt drága Marika néni! – igyekezett megnyugtatni a kíváncsiskodó asszonyságot. – Csak tetszik tudni az emberi gonoszsággal akadtak problémáim… – szomorkodott, míg nedves szemeiből kitörölt néhány jelentős és sokat eláruló könnycseppet.
– Ugyan, enyje no kisasszonyka! Nem lesz semmi baj! Fel a fejjel! Ön különleges és mindig helyén van a szíve! – biztatta. – Meglássa előbb-utóbb csak meghozza gyümölcsét az a rengeteg tanulás, amit végzett.
– Nagyon köszönöm drága Marika néni… tényleg sokat segített… – odament a jegyzetboltos öregasszonyhoz, és mintha csak imádott, néhai nagymamája lenne szorosan magához ölelte az idős nőt.
Amikor lediplomázott kapcsolatba került néhány jobbnevű divatcéggel, akikről cirka három-négy hónapon belül máris kiderült, hogy alkalmazottaikat úgy dolgoztatják, akár a rabszolgákat, és ha bárkinek ellenvéleménye volt, azt azonnali hatállyal kirúgták, és utána még gondoskodtak róla, hogy egyetlen divatcégnek se forduljon meg a fejében, hogy felvegye és alkalmazza azokat, akiket egyszer már kirúgtak. Brutálisan kőkemény volt nem csupán a piaci verseny, és konkurencia, de már maga az az érvényesülési, érdek, és bizalmi kapcsolati háló, mely ezt az iparágat is rendre jellemezte, és áthatotta.
– Dorina kedvesem! Magának külföldre kell mennie! Az ő kreatív, avantgarde tehetsége valósággal azonnal kimagaslik kortársai közül. – javasolta neki az egyik elismert, és sikeres divattervező, akinek érzéke volt hozzá, hogy azonnal kiszimatolja az őstehetségeket.
– Megtisztelő drága tanár úr, de előbb pénzt kell gyűjtenem, mert úgy hallottam, hogy egyáltalán nem olcsó mulatság most egy külföldi utazás. – vallotta be az igazat, és tanára nagyra értékelte őszinteségét.
– De hát kedvesem! A pénzzel sose foglalkozzék, ha akar valamit mindenképp vágjon bele, valósítsa meg, különben egy egész álló életen át azon fog bánkodni, és keseregni, hogy miért nem tette meg.
– Teljes mértékben igaza van drága tanár úr!
Később a jófej divattervező adott Dorinának jólfizető kisebb projectmegbízásokat, és Dorina minden fillért gondosan félretett, és élére állított, hogy a külföldi utazást mindenképp megvalósítsa. Öt-hat hónap múltán végül elmondta szeretett tanárának, hogy megpróbálkozik a párizsi divatvilággal, hátha lesz majd, aki vevő merész, egedi, és divatos ruhakollekcióira.
– Csak vágjon bele drágám! Minél hamarabb! – A divattervező még ahhoz is ragaszkodott, hogy elvigye autóján a reptérig, ahol megvárta, míg az ifjú hölgy felszáll a párizsba tartó közvetlen charterjáratra.
,,Még szerencse, hogy mostanság szinte már mindenütt az angol a hivatalos, nemzetközi közlekedőnyelv.”– gondolta, így mivel már volt egy középfokú nyelvvizsgája úgy érezhette, hogy bárhol bármikor elboldogul. A legfontosabb feladat az, hogy találjon valakit, aki a divatszakmában kalauzként elkíséri, és megmutatja a dörgést.
A legelső márkásabb divatházból, és aztán sajnos jó néhány nagy multra visszatekintő divatcégtől páros lábbal rúgták ki, hiszen Dorina neve ismeretlen volt a nagyoknak, aztán amikor már arra készült, hogy végleg itthagyja álmait és terveit egy jóképű, üzletemberkülsejű férfi szállt ki egy Posche 911 turbo Carrarából.
– Elnézését kérek hölgyem, hogy megszólítom… – kezdett angolul társalogni, mert ezt legalább Dorina is megértette. – Csak nem történt valami baj?! Láttam már Önt néhányszor az épület előtt. Csak nem engedték be?! – érdeklődött közvetlenül. Barna szeme egyszerre tükrözött jóságot, és melegséget, és amibe Dorina is – úgy érezhette –, bátran megkapaszkodhat.
– Nézze kedves Uram! Van néhány merész divatkollekcióm, de sehol sem tudtam eddig megmutatni a terveimet, úgyhogy ha van bármilyen ötlete, vagy elképzelése figyelmesen hallgatom… – válaszolta meg frappánsan, és karakánul a választ Dorina, és az üzletembernek tetszhetett a merész kijelentése, mert fogta magát, becsukta menő sportkocsija ajtaját, és még pittyegő autóriasztóval is lezárta, majd kérte, hogy fáradjon vele. Bementek egy hátsó bejáraton, ahol a két biztonsági őr már előre köszönt az érkező üzletembernek, míg a férfi egyszereűn biccentett Dorina felé, hogy a két őr tudomásul vegye hozzá tartozik.
Rögtön átvágtak egy hosszanti udvaron, majd egyenesen egy divatbemutató kellős közepébe csöppentek, ahol – mint később kiderült –, a savolyai-piemonti hercegség egyik tagja lesz a díszvendég.
– Á, Üdvözlöm Jean-Pierre! Hogy van, mindig?! – rázott barátilag máris kezet egy divattervezővel, aki a nádszálkarcsú modelleket volt hivatott ellenőrizni, és a ruhakollekciójukat, melyeket éppen viseltek.
– Ö… Herceg Úr… én nem is tudtam, hogy Ön is itt lesz… – hirtelen döbbent kifejezés jelent meg a sürgető divattervező arcán, míg Dorina is jócskán meglepődött, de igyekezett felelősségteljes és komoly arcot vágni.
– Csak semmi macera drága Jean-Pierre! Szeretnék kérni Öntől egy szívességet, ha szabad! – fordult a divattervező felé halk hangon bizalmasan, bár így alig lehetett érteni a mondatait.
– Parancsoljon velem Herceg Úr!
– Itt van ez a gyönyörű, különleges nő, aki azt állítja, hogy lenne jó pár merész, újító, kreatív ruhakollekció-ötlete, és senki sem volt hajlandó meghallgatni, viszont azonnal kidobták! Ha volna olyan kedves és segítene neki egy kicsit, hogy terveit, és álmait megvalósíthassa, lekötelezne!
– Ó… hát… nem is tudom Herceg úr… bár…
– De kedves Jean-Pierre a divattervezés is csupa-csupa izgalmas kísérletezés és minden nap új felfedezéssel jár! Ezt még Öntől tanultam! Ugye számíthatok magára?! – kérdezte a befolyásos üzletember.
– Természetesen Herceg úr… megtiszteltetés, ha egy ennyire nagyformátumú ember kér tőlem bármit is…
– Pompás! – most a megszeppent Dorina felé fordult, akinek hirtelen jócskán megdobbant a szíve. – Nyugodtan mutassa meg a terveit Jean-Pierrenek ő mindenben segíteni fog Önnek! Ha további kérdései lennének csak hivatkozzon rám nyugodtan! Bocsásson meg, de most már tényleg mennem kell! Igazán örülök, hogy találkoztunk! – gyöngéden kezébe vette Dorina kezét, és finom csókot lehelt rá, amitől Dorina úgy érezte, hogy egész belsejében máris bizsereg. Kétségtelen, hogy ez a rendkívül jóképű, és tetőtől-talpig az udvariasság mintaképe férfi valósággal azonnal levette a lábáról. Bár kötve hitte, hogy valaha az életben akárcsak egyszer is találkozni fognak.
– Na mi lesz már lányok! Gyerünk, gyerünk! A kifutó nem vár! – tapsolt sokszor a divattervező emberke, és föl-le járkált, hogy mindent abszolútisztikus, önző ellenőrzése alá vonhasson. Végül aztán – ki tudja miért –, odafordult Dorinához:
– Szóval vannak ruhakollekció terveid drágám?! – méregette gyanakodva, mintha még soha az életben nem látott volna nőt.
– Igen… természetesen… – válaszolta angol akcentussal kissé szégyenlősen.
– Nálad vannak most a terveid? – jött egy újabb kérdés.
Dorina elővett egy hosszú, oszlopszerű tasakot, melyben felhajtogatott platátok mintájára gondos alapossággal jóformán az összes terve, és kreatív ötletei helyet kaptam. Illetve digitális formában egy Pendrive segítségével is tudott kisebb reprezentációt tartani, már amennyiben arra volt szükség.
Jean-Pierre óvatosan kivette a heneralakú, kupakos tokból a terveket, és egy nagy tervezőasztalon máris szétterítette, miközben odakint milliószám fényképészvakú kereszttüzében már javában tartott a divatbemutató.
– Hmmm… lássuk csak… – vette részleteiben szemügyre szakértő szemmel. – Rendkívül sokat ígérő, és tehetséges munka… néhány modellen már most látom, hogy fantasztikusan fok állni! Szeretnélek bevenni a csapatomba! Persze csak, ha nincsen másirányú terved!
Dorina hirtelen köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy híres, nevezetes párizsi divatcézár valósággal el van ájulva terveitől, és eddigi munkáitól, és rögvest munkát, megélhetést akar neki biztosítani.
– Én… ö… hát… azt hiszem… – hebegni-habogni tudott csupán.
– Ami ugyebár drágám annyit jelent, hogy igen?! – kérdezett vissza immár mosolygós, baráti jelleggel.
– Igen! És nagyon szép köszönöm a lehetőséget! – hálálkodott.
– Ne nekem köszöd kicsi szívem! Saját magadnak! Honnan is jöttél?!
– Budapestről!
– Á! Értem! Szóval nem hagyták, hogy szabadon szárnyalhass, és kibontakozz?!
– Hát… valahogy úgy… – igyekezett még egy újabb mély levegőt venni, hogy felfogja milyen szerencsében is van része.
– Akkor ezt megbeszéltük! Ezeket a terveket szeretném magamnál tartani drágám, ha megengeded, és már a következő munkanap kidolgozzuk az esetleges részleteket! Most pedig ünnepeljünk egy kicsit! Szereted a jófajta pezsgőt drágám?! – A divattervező valahonnét elővarázsolt két kristálypoharat és megtöltette finom habzó bukorékkal, majd egyhajtásra kiitta. Dorina reszketeg kezébe is adott egy pezsgővel teli poharat, amit a talpraesett, fiatal hölgy csak apránként fogyasztott el, hiszen semmi esetre sem szerette volna, hogy máris fejébe szálljon az ital.
– Ha van kedved drágám egészen nyugodtan néz körbe, és fedezd fel magadnak a helyet! Ha bárki megkérdezné Jean-Pierre munkatársa vagy! – kacsintott mosolygósan bizalmasan, majd gyorsan, peckes lépésekkel máris a kifutón termett, hogy az egzotikus, álomszép modellek társasaságában megtapsolják őt, és persze a frenetikus este többi résztvevőit.
Dorina még nézelődött pár percig, aztán úgy döntött hazamegy, hogy legyen ideje felkészülni a holnapi napra, és persze jócskán elgondokodni a történtekről. Alig vette észre, hogy amint kilépett az épületből a nagyon jóképű, fiatal herceg egész idő alatt egyedül csak őt bámulta. Most kiszállt luxus Poschéjéből, és legalább százszálas vörösrózsacsokorral a kezében egyenesen felé tart.
,,Hát ez meg mit akarhat?!” – gondolkodott el, majd amikor már csupán alig pár méterre volt Dorina úgy döntött, hogy kíváncsiság gyanánt bevárja.
– Bocsásson meg kedves hölgyem, hogy nem tudtunk beszélgetni, de sajnos egyéb irányú elfoglaltságaim elszólítottak… – kezdett bele szokásos, unalomig ismeretes mondókájába a herceg, majd szabadkozva átnyújtotta a hatalmas, és igen-igen tetszetős virágcsokrot.
– Ha meg nem sértem vele ez az Öné! Fogadja szeretettel!
– Én… igazán… nem is tudom… nagyon köszönöm… gyönyörűszép… – lelkendezett, mert az utóbbi időben nem sok embertől kapott virágot. És persze nem ekkora kivitelben.
– Volna kedve hozzá, hogy ha esetleg ráér akkor találkozhatnánk egy kellemes, nyugodt helyen? – A férfi hangján is érződött, hogy erősen küszködik a szavakkal, koncentrál, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy még soha senki nem volt rá ennyire lefegyverző hatással.
– Persze! Miért is ne? – Egyezett bele a fülig érő szájú Dorina a találkozóba.
– Megengedné, hogy hazafuvarozzam?! Merre felé lakik?
– Ó… a külvárosban… De igazán nem… szükséges…
– Ugyan! Ragaszkodom hozzá! Párizs külvárosa kicsit veszélyes vidék! Kérem szálljon be nyugodtan! – azzal már nyitotta is ki a luxus sportkocsi anyósülés felőli oldalát, hogy gyöngéden besegítse a hölgyet az autóba, míg a virágcsokrot – egyelőre –, a hátsó ülésre tették. A herceg profi sofőrként máris gázt adott, de azért nagyon ügyelt, hogy a közlekedési szabályokat – ha nem volt muszáj –, ne sértse meg.
Dorina azt gondolta, hogy egy fantasztikus álomvilágba csöppent bele, ahol az álmok, és a vágyak igenis teljesülnek, bármilyen akadályt gördít az ember elé az élet. Mindvégig igyekezett megőrizni a realitás érzékét, miközben egyre inkább érezte, hogy szívében újból felébred a szerelem olthatatlan s örökkévaló vágyakozása…