A mát egyre inkább szándékosan
kettészeli a lehet, s nem lehet.
Mintha milliárd és egy ember érezné,
hogy halandó Időnk egyre inkább,
hamarabb lejár,
mint az eredetileg is megengedett.

Oszt-szoroz, beskatulyázza
előbb csak manipulálható érzéseit,
megalkudott kisebb-nagyobb hazárdjátékait,
mert mostan már maga
is hamarán belátja több
a gyanús kudarc,
mint a megérdemelt félreértett siker.

Nem csupán kitenyésztett,
agymosott fejekben dől
el a játszmák sora;
mert irányítótáblák
– ha hagynák is -,
egyre kevésbé figyelmeztetnek
még bevállalható kötelezettségeikre.
Enyhe gyomorideg feszíti húrját
a lélek remegései közt,
s restelkedő számonkérések közt
következhet már
az újabb seggnyalás,
mint a biztosított protekció
amolyan elsődleges
s talán még feltétele.

– Mostan üledék-tömegekből
nem nem származhat
semmi nemes,
vagy jó dolog se;
önmaguk spiclis-kedvű
árulóivá lesznek árnyak, érzések.
Hangyatébolyokat álmodnak meg
a semmiből egyre inkább
részlet kínai hitelekre,
mondván; még a kamat
is épek hogy kifizetődő.

Újabb vége-hossza nincs
fölösleges, értelmetlen
vergődő szárnycsapkodás
kezdődik valami ellen,
melyről az átlagember
is egyre kevésbé,
és tán ritkán ha tehet,
csak elevenébe ne vágjon.

Némely lényegre törő
összefüggések inkább
tanácsosan elhallgatnak,
mert megsejtették a valódibb lényeget.
Miközben megszállja tétova
ögyelgőit a hiány
és az átmeneti boldogság-érzet
s hajótöröttek módján
szakadékok széleinél
téblábólnak inkább kicsit
mintha már önmagukat is elveszítenék!