Imbolygó köd-formák közt
már félúton, ahol tán
még a madár sem igen jár
–, tárgyak csöndes,
meghitt magányába kapaszkodom,
míg megtehetem;
időnélküli térben már
nem létezik helyes
s helytelen döntés,
hiszen csakis a most
pillanata lebeg
áthatolhatatlan egykedvűséggel.

A fukar, bizonytalan Jövő
ígéretét tán jobb volna rég elfeledni.
A tudatos felismerést mintha bezárták
volna titokban a agyak
idegdúc-ketrecek börtöneibe,
mert befelé fordulóvá lettek
mozdulatok,
szavatartó gesztusok is.

Mert jó lett volna megőrizni
a dolgok titkos természetét is,
melyet az ember könnyelműn
félredob, ha nem érthet
bizonyos összetett dolgokat;
az eszmélésnek ne akarják
már folyton tabu-tiltva szabad
röptét korlátozni.

Az ember köré gyűlnek
észrevétlen az elhullajtott
évtizedek csöndesen.
Fényt-könnyező kozmosz-csillagok
közt tartós véges-végtelenben
kellene kutatni Valaki után,
aki még megvárna…

Örök, gyanakvóvá lett
mormota-készenlét e mostani
földi juss már minden
ajándékba kapott, boldogabb,
kiérdemeltebb földi pillanatért,
örök átok-bolyongásba minduntalan
egyedül kell, hogy belezuhanjon,
ne kelljen tékozló Rendek
bújaságát még tetézni azzal,
hogy az ember képtelen
rátalálni valódibb helyére
a nagyvilágban.

Mintha tébolyult ideológiák
is rendre a bőr alá, az
ösztönökbe ennék magukat,
ha az ember nem vigyázza
saját szabadgondolkodó ellenérveit.

A megbékélt lebegés,
s az értelmetlen létezés
koordináta-dimenzióit
azért még nem ártana
precíz-pontosan megfejteni,
hogy a tudatalatti Hiányát
is mérsékelni tudják.

Mert a Lét óhatatlanul is
kiszámított élet-halál
spirális pályákat követ;
mert sötétlő bitorló-árnyalatok
közt sordódva a Léttel az ember
– főként mostanság –,
aligha ismerheti meg ki
valódi barát, s ki ellenség.