Most még láthatatlan,
imbolygó cél felé sodródok,
akár komisz-galád viharokba
került hajós; fáradhatatlan
mégis sántítva megyek,
botorkálok hangtalan.
Sűrű most még a köd-szűrte ikrásodott,
balga napfény; irányt aligha mutathat,
míg odakint egyre csak zsugorítja önmagát
a világ és gyarló ember egyaránt.

Mintha immár bánat, öröm
egy ivású lenne, s nem engedhetné,
hogy a lélek kuporgó mélyén
felolvadjanak a rettegő kétségek,
kísértő félelmeink.

Agyak útvesztőiben az maradandónak
gondolt emlékek is hamar
a satnya fakulás útjára léphetnek,
ha a memória csődöt mond.
Mert most még - nagyon úgy tűnhet -,
egyre fojtogat az átlag,
ki kellene végképp lépni benső köreiből,
melyek hajdanán csábítgatva hívogattak,
maradásra akartak bírni.
Bár jó volna hinni,
hogy a szabad-elme erősebb,
mint a vadbarom-kéz,
mely rombol, s sohasem épít,
szertelen Hiányt testálnak
az egyébként is bizonytalan jövőre.

Alattomos, késforgató-mosolyokban
hiába is fickándoznak még
kedvükre pancsoló, játékos delfinek,
ha az angyalok is már pénzt,
kicsinyes anyagiasult javakat követelnek,
anélkül bizony férjhez sem igen mennek,
- odakint sakktáblák olcsó,
szánalmas figurái fekélyes,
korgó gyomrokkal feküsznek,
akár egy halom hasított fakupac,
beállva, részegen, józanságtól jócskán távol.
Egy-két szociális munkás
- ha feléjük néz -,
de ez a maximum.

A munka hatalmas fogaskerékgépezetét
már fölösleges továbbra is olajozni,
fényesíteni, hiszen az ezernyi,
nyüzsgő hangya-kisember
kiszolgáltatottan a kényurak
dáridóinak tűrve gürcöl,
amíg csak teheti olcsó éhbérekért,
miközben odafönt kivilágos kivirradtig
tart a dáridós úri muri.
Társadalmi átkelésekre,
szakadékok közötti hídverésekre
- egyre inkább úgy tűnik -,
szándékosan nincs mód.