Úgy néz ki már az egész Világ
 mint az ember-emberek
 farkasa-báránya volna.
 Eltévedt sakktáblákon
a bábok felállítva mozognak,
 - Igaz -, csöppet sem szabad,
 független akaratukból.
- Megborzong tőle a bőr, felérez a lélek,
 visznek a lábak a sötétlő fák között,
 és amikor megtorpanok,
hiszen merre tovább,
és felnézek az égre - alattuk
 most is dübörögve zörren a Lét,
 húrként pattan a képmutatás.

Mintha minden szándékosan
 kicsúszna az ember mihaszna
 lyukas kezei közül.
Boldog-boldogtalan,
akárcsak a holtomiglan-holtodiglan
 mintha már üres szó-mágia cséplés,
 ragadós massza volna,
 ahonnét nincs s tán
 nem is lehet visszatérő újrakezdés.

Az utcákon arccal nyomul
 az ember lelkébe a szürkület;
 a golyó-szabdalta téglaházak,
 akár az Eötvös-ingaként ringatózó
 részegek összeborultan
kapaszkodnának egymásba,
 ha a malter-beton még kitartana.

A konok fal omlott, lenn a part alatt
 néhány hajótest kongott,
 míg a mohó-szomjas Duna tajtékos habja
 egyre hullámot vetett.
 Szomjas-lelkekre pénzsóvárság,
 kapzsiság települt,
akár egy fertőző betegség
 lappangva, kiszámítottan.

Mintha zömök babhüvelyek kúsznának
 — lent a sárga villamosok,
embermagokkal telerakva.
Lent a mélyben liliputi sorsában
 — zsong a város.
 Meglehet én is eltaposható féreggé értem?!
Legkisebb a hangyaember futkosása,
 mégis minden kavargást ő irányoz...
Száztízkilós testem
 a porba oszlik, gondolatom nem lesz,
 és szavam se lesz,
 áram-erő finomabb trolikat visz,
 szellemerő alakít tiszta rendet.