Magam mélységeiben állok szüntelen.
Jól megismertem immár
negyvenen is túl a labirintus-útvonalakat,
melyek átszőtték hajótörötté lett életem.
Lelkem titkos mélyén feneketlen tó
nyugszik látszólag háborítatlan;
nyugodt, kiegyensúlyozott
habjai igazgyöngyök milliárd könnyeit dédelgetik.

Csak az ismerhet immár meg,
aki őszintén elfogad
s tán nem is akarhat
megváltoztatni többet.
Aki önzetlen kedvesség gyanánt
megvigasztalja bennem
a szűntelen vacogó,
toporzékoló-kedvű gyermeket.

- Fejem felett - meglehet -,
egyszer majd védangyalok
szent lépte harangoz,
s nem leszek már
mindig zsigerileg egyedül.
Egykedvű, titkos, jeltelen
immár a benső személyiség is,
melyet mostanság előszeretettel
mindenki mások előtt szándékkal rejteget,
hiszen ha összetört már
eleve egy-egy sebzett,
kiábrándult szív a vigasztalás
sem számíthat megváltó gyógyírnek.

Félelmeim vaságyán sokszor még
most is csak kuporogni tudok,
pórusaimban dübörgő dobok
tamtamolnak túlvilági dzsungel-zenéket játszva,
odabent egyre lopakodva járnak
kisstílű ígéretek, kézfogások szándékai,
melyek még most se
valósulhattak meg maradéktalan.

Most, hogy az ünnepek
már karnyújtásnyira közelednek,
mintha a harmónikus éjszakában
inkább trágyahalom-kupacok bűzlenének
egyre nyilvánvalóbban,
s tán szembe tűnőbben is...
,,Csak nem bűzlik valami Budapesten?!"
- kérdezhetik. - Súlytalanságok lombjai
közt elszáll egy-egy
hajléktalannak látszó emberfia.
Mire rálépnénk a választható utakra,
egyszersmind már alkuba is bocsátkoztak,
s könnyedén eladták magukat.

A dáridós, zsibvásárnak se jó
csillogó-villogó látszatokat mostan
mintha pokolbéli penész lepné;
épp csak veszteg marad gőgöshasú
pöffeszkedőek között,
mert a valódi Lélek,
akár az üst kong legbelül.
A végtelen Idő halandó foglyaként
sokszor magam is jobban járnék,
ha fáradtságos, értékes kincs-perceimet
,,egyesekre" botor mód nem fecsérelném!