Magam vagyok, zsigerileg,
csupaszon drága Anyám.
Miért kellett ily váratlan-hirtelen
hosszú, visszavonhatatlan,
alvilági útra menned?!
Lelkemben krokodil-könnyek
áztatják a benső lírai Ént,
ahol még most is egy elárvult,
árva kisgyerek reszket.
Téged szólítana ha tehetné
a dédelgetni vágyó májusi
napsugár-özön, amit úgy szerettél,
a Lét egész teljessége
mely mindig az önmagát
meg-nem-adó küzdelmekre
s kitartásra igyekezett
nevelve megtanítani.
Idézlek még most is gyakorta;
miközben gyógyíthatatlan
betegségek kicsiny, élősködni
vágyó parazita-férgei rágták
odabent életet-adó,
lesoványodott húsod szerveit,
azt mondogattad egyre
hűségesebb meggyőződéssel:
,,Édes kis fiacskám! Ne félj semmitől.
Megígérem neked,
hogy meggyógyulok hamar
s elutazunk még az idén Toszkánába!"
- Fájdalmak gyilkos érintését
arcodról száműzni szerettem volna.
A tartós létbizonytalansággal
egybekötött ellenség,
mint a félelem prése,
nyomorult tudatomba beköltözött.
Halál-madár cirkált fejed
felett türelmesen,
s észrevétlen s csupán
csak három kálvária-napot hagyott.
Az utolsó veled töltött
napokban zsigeri rettegések
közt éltünk;
önmagának is hazudó
látszat-boldogságodra
tán nem is nyílhatott
megfelelő alkalom.
- Csak azt érzem: mostanság
szememből patakzó
igazgyöngyök fakadnak
s hogy nappalok napvilág-fényénél
mostanság egyre zsibbadva járok-kelek,
akár alvajáró őrültek.
- Álmaid immár végleg
betakargattak, miközben
jó éjszakát kívántak.
Teménytelen gyógyszer-koktél
volt mindennapi ennivalód.
Drága Anyám!
Nehéz, viszontagságos napok
köszöntöttek énrám,
s a bennem lévő örök gyermek
még most is szüntelen retteg s reszket,
hiszen nem tudhatja
miként s vajon hogyan
is lesz majd ezután.