A szándékosan leredukált
értelem fogaskerei közt
- még félúton -,
meglehet úszkál
egy-egy parányi kis titok;
amit az ember önmagában
még kitalál, bár a Világ
folyamatosan megkövetelné,
hogy maradjon résen.
A lefokozhatatlanságig
még igenis hosszú az út.
A józan értelem húrjai
bizony-bizony főként mostanság
már ideje korán hajlamosak
az elpattanásra; bizony
nem ok nélkül.
A tömeggé senyvesztett emberek,
akár a kerge birkák
egymás hegyén-hátán,
akár a csürhék elhatározták,
hogy inkább idüllt
vadbunkókká lesznek,
mert mostanság
ez így trendibb s könnyebb.
Üzleti életben egymást
vérig-karmoló, ádáz cápák
marakodnak még a mócsingokon
is csücsülve, s nem is
kérdik az egyszerűbbeket:
No, mondjátok csak?!
Ti miként s hogyan
fogtok élni s boldogulni?!
Tetszetős délibábok ketrecébe
zárva látvány s látszat is
oly egyre megy,
hisz hová is indulhatna
Európából a megkergült szerencse?
A tudatos semmiségekbe
vezető szélesedő sugárút
- úgy tűnhet -,
ma csupán ,,egyeseknek" épülget.
A mindegyre tudatosan
rábólintó szándék is
- sok esetben -, már egyre megy.
Miként lehetne rendesebben
boldogulni, ha az egyszerű
ember is már önmagának viharvert,
megtépázott koldusa?!
Az Élet most - egyre inkább -,
úgy tűnik bevállalhatatlan,
hiszen minden talpalatnyi
négyzetméteren sertésfejekbe,
disznófejű nagyurakba botlik
az ember, akik azt már
egyre többen azt röfögik
a moslékot jobban szeretik
s kedvelik, mint a rendes,
fogyasztható ennivalókat.
Hiszen mintha most
úgy volna mindenki,
mintha régóta rászoktatták
volna fertőző, földi pocsolyákra.