Történetek ócska,
semmitmondó párbeszédében
még rendre fel-felbukkan
egy-egy hívatlan vendég-látogató,
mint afféle különc mindenes;
kereket oldó szökevénye
ő párkapcsolatoknak,
szélhámoskodó érzéseknek.

Mert mindig vannak kik
egyszerre elárulnak,
becsapnak, vagy
csak éppen magadra hagynak.

 A lelki sóvárgás
mintha már sehogy sem
tudná titkon megjavítani önmagát,
hogy önző magának lelki kalauzává váljék,
s a tekervényeskedő görbe utakon
- legalább egyszer-egyszer -,
mint spirál-labirintusokból
méltóképp kitaláljék;
mert a megígért szavak,
akárcsak a dobogó szívekbe
méltatlan visszalőtt céltáblák még elhitték,
hogy valami örök
s tán halhatatlan akárcsak
a Mindenség vagy a légyott. 

Egy-egy őrangyal ha még feltűnik
a vesztegzárszerű Időből,
kézen-közön vagy kámforrá lett,
vagy épp - mert úgy kívánta -,
dezertált; úgy vagyunk
most éppen az évtizedek
sűrű gyűrűjében,
mintha szándékosan
meszesednének tetteink
mellett kicsinyeskedni
vágyó közöny-gesztusaink.

Mintha elegendő volna
egy lokális, helymeghatározott figyelés,
vagy részrehajló odafigyelés,
mintha GPS-szekkel
akarnánk tájékozódni
az őszinte érzések tengerében,
melyet elidegenítettünk, kisajátítottunk.

Két pont közt a legrövidebb utat
már megint újból felmarták,
tönkretették az építési
szabályok átírása miatt,
s miután már megint nem
lehet közlekedni se biciklivel,
se négykerekű autón
a tétován tökölős ácsorgások
határozata bizony-bizony egyre nő.

Az ember itt ragad már megint
savanyú szőlőszerűen szótlanúl,
függeszkedve egy már
szándékosan félig elvágott kötélvégen...