Eszelősen, akár az idült bolondok
– félő –, már korántsem
lehet káromolni a Hiányt,
s annak tartozékait.
Mintha mindenkit szándékosan
bemocskolna a feltüremlő förtelem.

Hóhér-bánatok egyre kötözik
s nem eresztik immár
a kiszolgáltatottá lett embert,
s míg a percek egyre inkább
peregnek magukban
végül mind
örvénylő semmibe vesznek.

Félhomályokban surranó
kósza-árnyak,
örökösen flört-csalogató
nimfa-hangok,
vagy épp elhaló zokogások;
kifüggesztett denevér-fürtjeivel
csimpaszkodnak az ember
feje felett a méla ezüst csillagok,
mintha pontosan ismerhetnék
önző-kicsinyes titkait.

Mintha most mindenkit
belepett volna
a tartós rothadás fanyar,
édeskés szaga,
mely a szájpadláson át
is régóta megtapad.
Az Élet is véget-nem-érő
hömpölygő zuhanásba hullik végül,
s senki sem tehet eleget ellene.

A barbár-föld még forog
egyre saját tengelye
körül s tovább.
Botladozó, didergő remény
– annyi se sok –,
melyet önkéntes
könyöradomány gyanánt
lemojolva
az emberek elé vetnek,
hogy: No, hadd lám!
Marakodjatok csak!

Fölfakadni vágyó,
bűzlő kutak örvénylenek
immár bűnös-lelkek
barlangmélyein,
mert jó volna legalább
egyszer-egyszer még
tartósan kiszakítani
a Létet a történelem
utáni korszakokból.

Mégis a bánatok
szent-koloncai mintha
szerves
egy-egészeket alkotnának.

A burok-magány
alantos férgei sokszor
kikezdik a lüktető
gondolatok eszméletét;
mert az ember ideje
korán megismerte
rég a szándékosan
sarokba-szorítottak
nyomoronc árulásait,
bukfenc-gyalázatát.

Az életre – ha szeretnénk,
ha nem –, óhatatlan is
rákövesedett s meg is
szilárdult a tartós reménytelenség,
melyet az ún. többség
talmi-hazugnak
mondd, vall, s érez.
Bolyongó lélektani utazások
közt jobb láthatatlanná lenni…