Olcsó, kézen-közön átment
 Titkaink talán már nem is lehetnének
 egyivásúak, vagy közösek.
 Az őszinte, bizalmi érzések,
 akár az elcsatangolt,
 hazug-talmi ígéretek megszöktek,
 elszökdöstek, s - félő -,
 tán már nem is akarnak
 visszajönni többet.

 Barátságok oly általánossá lesznek,
 akárcsak a pótolhatatlan levegő,
 amit könnyű megszokni,
 megtartani viszont annál lehetetlenebb.
 Az elvárásainkat szégyelljük
 megvallani, s kimondani
 a másik felé, mert ettől magunk
 is árulókká válhatunk.

Mióta csak igyekszünk
 az Élet nevezetű kooporatív masszába
 - úgy ahogy -, belesimulni,
 akárcsak a köztes alkukötők,
 megalkuvók, dolgaink
 sem úgy alakulnak - sőt -,
 ha nem vigyázunk könnyedén
 el is szivárognak, miközben agyalunk
 s fejtegetjük bőszen:
 miért nincs már bennünk
 immár semmi közös?!
 Minden igazán, lecsupaszított
 mezítlen Igazság relatív, talmi,
 mintha szerződések kötnének
 s köteleznének egyszerre.
 A lelakatolt hófehér borítékok korszaka
 nemhogy végleg megszűnt volna,
de annál nyilvánvalóbb.

Nem lehet tiszta játszma,
 csupán csak orosz-rulett,
 afféle ki a macsó hazárdjáték,
 ahol csupán vesztesek lehetnek
 mindkét oldalon.
 Minden döntetlen sakklépés
 megőriz valami szükségszerűt,
 nyomon követhetőt,
amire a legtöbben könnyelműn
 csupán csak legyintnek, mondván;
 ,,Nincs miért izgulni, vagy aggódni pajtás!
 Ha egyszer már régen belesimultak
 megvesztegethető,
 alamuszi gesztusaink
 a Holnapok markába!"

- A lelkeink színpadáról
 már távolodnak szinte alaktalanul
 a Létet meghatározó
örök sorsfordító pillanatok,
 hiszen - úgy tetszhet -, azok
 is éppen annyira
 jelentéktelenség ködébe vesztek.
 Idáig érhettünk csupán csak
 el az évek kapaszkodó,
 kisemmizett sikátorain?!