Az ablakon túl - félő -,
már nem látható se
a Mindenséggel egybe
kötettett horizont,
se néhány eltévedtnek hitt,
lusta nagy hófolt;
koromsötét hajnalok
tapogató vakondok-mélyén,
mintha megszűnni látszott
volna minden fényszilánk.

Nekicsapódott lelkekbe ütközik
az ember minduntalan.
Hol az utcák sikátori magányán,
csendes alkonyi tengerpartok
romantikával fűszerezett társas
naplementéiben,
máskor kuporgó hajléktalanok
éjjeli menedékhelyén,
ahol tán még egymást is bátran,
könnyedén meglopják,
mert mostan - úgy tűnik -,
ez lett a legújabb emberi törvény.

Szándékosan bezárt ablakok
és ajtók mögött félúton
hiába is látszik
a hazafelé vezető labirintus-út,
ha nincs aki ne fogná megtévedt,
tétovaságra ítéltetett Enkidu-kezeinket;
emberi meteor-szemekről
a tartós vakfolt-hályog
- félő -, csupán csak
felerészben hámlik le,
akár a benedvesedett,
ócska vakolat.

Mostan egyre inkább az a lapuló,
sunyító tendencia, hogy bármikor
megkövezhetik futó álmainkat,
míg őszinte részvétet,
s szánalmat is csupán üzleti
ügyeként kívánnak a másiknak.

A nap is mostan olyan haldokló
vaksággal világít, mintha csak
szándékosan kitépdesték volna
összes szikrázó aranyfogait.
Vergődő, ikásodásnak induló
aranykarikákat lop tán maga az Élet is
a biztos túlélhetőség szánalmas reményében;
észrevétlen napfogyatkozás lesz
az öregedések szent jutalma,
hiába is kopog sétabottal
az aggastyán vátesz-tudat.

Mostan sokaknak inkább már
vetetlen csönd s kiszolgáltatott
számkivetett magány a biztos fekhelye;
könnyebbség lehetett volna
megtalálni kagylók elhagyottnak
hitt kitin-szárnyai közt a mindenki
számára egyedi harmónia igazgyöngyöt,
mely egyben az összetört
szív panasza is talán...