Bettina sosem tartotta magát valami sokra. Ebben talán neveltetése, és szülei kissé veszekedős, tányértörögetős családi kapcsolata is maradéktalanul közre játszhatott. Megfogadta magának, hogyha betölti végre a tizennyolcat lelép otthonról, és kiszáll abból az átkozott családi mókuskerékből, melyet úgy érezte szándékosan erőltettek rá szülei.
Amikor elhelyezkedett, mint irodai asszisztens a munkaerőpiaci ranglétrán mindennap kiment a temetőbe imádott nagymamája sírjához, aki mindig megértette, támogatta, és jóformán egész hajótörött, és hányatott gyerekkorát nála töltötte. Ahogy nagymamája egyszerű síremlékére tette a virágokat, és igyekezett friss vizet is vinni a vázákba, hogy ki ne száradjanak tekintete óhatatlanul is megakadt egy negyvenes éveiben járó, férfin és öt-hat éves leszőke hajú kislányán, akik szintén egy sír előtt álldogáltak.
A férfin jócskán meglátszott, hogy frissen borotvált arcán nyomott hagyott a szerette elvesztése, és egész lényét mintha állandóan a ,,mit csináljak a világban?” egyetemes érzésköre töltötte volna be. A lennszőke kislány is rendkívül megviseltnek, és nagyon szomorúnak látszott. Látszódott, hogy alig tudja kis elméjével felfogni, hogy szeretett anyukája már soha többet nem jöhet vissza onnét, ahova ment, már soha többé nem olvashat estimesét, már sosem játszhatnak együtt Barbie-babásat, vagy öltözhetnek fel felnőttes ruhákba.
A kislány kérdő, kíváncsi szemeivel törődött, és megviselt apukájára nézett:
– Apu! Rossz voltam? – kérdezte halk, kisegér hangon.
– Ugyan Aliz! Te vagy a világ legszófogadóbb, és legjobb kislánya.
– De akkor az anyuci miért ment el… – már közel volt a hüppögéshez, ezért a férfi óvatosan letérdelt hozzá, és zsebeiből máris tiszta papírzsebkendőket készített elő a biztonság kedvéért.
– Tudod kincsem… az anyunak a testében volt egy baktérium, és anyu nem tudta legyőzni… de ez nem a te hibád volt… megérted ezt?!
Aliz most még elgondolkodóbb arcot vágott. Látszott összehúzott szemöldökén, és komoly tekintetén, hogy próbálná megfejteni az élet, és a létezés nagy rejtélyeit, de még túlzottan is kicsi ahhoz, hogy mindent megérthessen, és elfogadjon.
– Apu… ugye te nem fog elmenni tőlem…? – kérdezte egy kis idő múltán.
– Édes kis angyalkám! Mi jut eszedbe! Én azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád, és hogy semmi baj se érjen… – válaszolta, de úgy érezte a szavak, melyeket kimond, mintha máris a semmibe vesztek volna csupán azáltal, hogy értelmüket vesztették, hiszen az élet igazságtalan, és az ember sosem tud kellőképp felkészülni egy-egy bekövetkezett váratlan fordulatra, vagy épp sorstragédiára.
Bettina hosszú percekig figyelte apát és kislányát, és minden alkalommal valósággal majd összefacsarodott a szíve, hogy azt kell látnia, hogy egy picike, szinte pöttöm kislány kis virágcsokrot vissz egy sírra, majd simogatja a sírt, mintha a szeretje még élő, létező valaki lenne.
Aztán amikor az apuka és a kislány komotos kedvvel, lassan visszasétáltak autójukhoz, és a férfi beültette a pöttöm lánykát a hátsó gyerekülésbe, majd elmentek Bettina elhatározta, hogy egyik nap megszólítja őket, és egy kicsit elbeszélget velük.
,,Ugyan, mi rossz dolog történhet?!” – gondolta.
Egy másik napon, amikor az apuka, és kislánya újra kilátogatott a sírkertbe Bettina tisztelettudóan csupán csak a legvégén ment oda hozzájuk:
– Elnézésüket kérem… de volna egy percük rám…? – szabadkozva kért elnézését, mert igazság szerint még önmaga is találgatta a megfelelő, szituációhoz illő szavakat.
– Ö… természetesen… – elősre a férfi nagyon meglepettnek tűnt, de aztán érdeklődve, segítékszen fordult a nő irányába. – Miben segíthetünk?!
– Ö… őszinte részvétem a veszteségük miatt… – kezdte szabadkozva.
A férfi kissé csodálkozott a kijelentés hallatán, de biccentve megköszönte.
– Köszönjük… Megkérdezhetném, hogy mit óhajt?!
– Én csak… tudja a nagymamám is itt nyugszik, és még mindig érzem a veszteséget… nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondolnék arra, mennyi mindent köszönhetek neki… – vallotta be, majd újból elhallgatott.
– Nos, ezzel mindannyian így vagyunk…
– Apu, ki ez a néni?! – kérdezte a kislány.
– Kicsim, ez a kedves néni azért van itt, hogy kifejezze együttérzését… – próbálta megmagyarázni a pöttöm kislánynak a kissé bonyolult, és nehézkes dolgokat a férfi.
– Szia… Én Bettina vagyok… – hajolt le a megszeppent, félős kislányhoz, aki azt tanulta, hogy idegenekkel sosem szabad szóba állni.
Aliz tétován, kérdőn apjára nézett, és mikor az bólintott illedelmesen bemutatkozott:
– Csókolom… Aliznak hívnak…
– Nagyon szép neved van! Örölök, hogy találkoztunk! – fogta meg a kis törpe kezet, és úgy érezte, hogy szívét máris bensőséges, harmónikus gondolatok szállják meg. Mintha csak a zaklatott, és viharvert hétköznapok egyhangúsága egy szempillantás alatt tovatűnt volna.
– Bocsánat… megkérdezhetem, hogy kinek a sírja ez itt?! – nézett most a sírkőre. Érezte, hogy ennél tapintatlanabb kérdés talán nincs is, és majd elsüllyedt szégyenében.
– A feleségem, Aliz édesanyja… – jött a válasz a férfitól.
– Anyukámra most az angyalok vigyáznak… – szólalt meg közvetlenül az apja után a kislány, és Bettina úgy érezte majdnem sírva fakad, amiért egy ennyire fiatal, és törékeny pici gyerek már nem ismerheti az anyukáját.
– Igen… biztosan így van kicsim… – értett vele egyet, miközben torkát a bűntudat, és a fájdalom kettőzött gombóca szorongatta.
– Nekünk már mennünk kellene… tudja kedves Bettina Aliznak óvodába kell járnia és… – az apukán látszott, hogy nagyon siet valahova, és már menne, mert késésben lehetnek.
– Ó, persze! Bocsásson meg… hogy én milyen feledékeny vagyok… További szép napot Önöknek… – búcsúzott gyorsan tőlük.
– Önnek is kedves Bettina! Köszön te is édesem a néninek! – szólt oda a kislánynak mielőtt indultak volna autójukhoz.
– Csókolom…
Bettina hosszú, keserves percekig bámult az apuka és imádnivaló kislánya után, és egyre inkább átérezte, hogy neki is szükségképpen hiányzik valami nagyon fontos az életéből. Kapcsolatra és gyerekre vágyott, ám valahogy a kapcsolatai csupán megmaradtak a jelentéktelennek tűnő, alkalmi, semmitmondó jellegeken.
Később valamelyik nőgyógyásza közölte vele, hogy sosem lehet saját gyereke, mert a méhe sosem lesz képes kihordani egy egészséges magzatot. Amikor először ezt meghallotta elsőre azt gondolta, hogy valami ostoba, idióta tréfa. Elvégre a családban sosem fordult elő a nők részéről krónikus betegség, akkor most miért pont nála esik meg az ilyesmi. Egyre elkeseredett lett. S bár rengeteg ismerőse javasolta számára az örökbefogadást, mint egyfajta lehetséges megoldást, Bettina érezte, hogy az nem az ő útja, és sorsa lenne.
,,Akkor most mégis mit akarhat egy özvegy férfitól, aki egyedül neveli kislányát, mert meghalt, akit a világon mindennél jobban szeretett?!”– Saját magához intézett kérdése önmagát is meglepte, mert nem tudta a lehetséges válaszokat.
Amikor munkahelyén dolgozott gondolatai el-elkalandoztak. Mintha egy hatalmas fénykép lebegne folyamatosan lelki szemei előtt, amint a magas, mackós testalkatú férfi óvatosan megfogja kislánya aprócska, szinte tenyérben elférő kis kezecskéit, és óvatosan felesége sírjához vezetgeti. Megrázta fejét, és megpróbálta elterelni magától a kósza gondolatokat, melyek csak összezavarják mindennapi maximalizmusra és professzionalizmusra hajazó munkarendjét.
Még a huazonöt perces ebédszünetben is alig-alig sikerült egy-két falatot ennie. Annyira megsajnálta a férfit, és kislányát és érezte, hogy nagyon a szívéhez nőttek.
Végül úgy döntött kivesz egy teljes hét szabadságot, mert mint mondta akadt egy-két személyesebb természetű dolga, melyeket szeretne letisztázni magában, és ez időigényes, melyet főnökei teljes mértékben megértettek. Elvégre már jó ideje dolgozott a vállalatnál, hogy tudhassák megbízható munkaerő, akire minden helyzetben számítani lehet, és természetesen adni lehetett szavaira is.
Bettina egyhetes szabadsága alatt szinte minden alkalommal elzavárndokolt a sírkertbe, és igyekezett a korai órák környékén érkezni, hiszen pontosan tudhatta, hogy a délelőtt folyamán már a közlekedéssel nehezebb dolga lenne. Leparkolta egy kis járdaszegény mellett négyajtós Sedánját, majd kocsiriasztóval lezárta az ajtókat, és előbb imádott nagymamája sírját vette gondozásba, és amikor a férfi és a kislánya megjelent megpróbált úgy tenni, mintha csak éppen az imént érkezett volna ő is. A kislány szemfülesebb volt, mint elgondolkodó apukája, mert óvatosan megrángatta apja kezét:
– Apu! Itt van megint az a kedves néni! – szólt oda.
– Köszönöm kicsim! – A férfi most jó alaposan széjjelnézett, mire végül kiszúrta, és felismerte a kissé tétova, gyönyörű, fiatalos nőt.
– Kezét csókolom kedves Bettina! Hogy van? Miben segíthetünk? – érdeklődött szemlátomást kedvesen.
– Köszönöm, jól érzem magam! És Önök hogy vannak? – érdeklődött közvetlenül, megeresztve előbb a kislány felé, majd a férfinak is egy bájosabb mosolyt.
– Köszönjük kérdését! Aliz a minap sírva jött haza az iskolából, mert néhány kis barátja tréfálkozni kezdett vele, mire elsírta magát, de már nincs semmi baj! Igaz, kincsem?! – kérdezte a gondoskodó apuka.
– A gyerekek olyan gonoszak tudnak lenni… – jegyezte meg okosan. – Pedig nagyon szeretnék barátokat… – vallotta be kicsit szégyellősen.
– Hát ez nagyon gonosz dolog volt tőlük! – jegyezte meg Bettina. – Tudod Aliz, sajnos vannak olyan gyerekek, akik csak akkor boldogok, ha másokat bánthatnak, mert nem tanulhatták meg az elfogadás és a megértés szabályait, ami pedig egy barátság alapja. Velük nem szabad foglalkozni, mert több kárt tesznek, mint hasznot! Biztos van azért egy-két rendes, és kedves gyerkőc a csoportban, akik szívesen barátkoznának veled, nem?! – tért a lényegre, ami szokása volt.
– Lehet… Ági rendes, de Szandi undok… – jelentette ki felemelt fejjel, céltudatosan a kislány, és ebben a pillanatban maga volt a két lábon járó, megtestesült kis hercegnő.
– Akkor nincs más hátra és Ágival kell lőször megpróbálnod barátkozni! Látod így Ági mellett már két jóbarátod is lett!
– Ki a másik barátom?! – kérdeze nagy, barna szemeivel kíváncsian.
– Én nagyon szívesen lennék a te barátod!
– Az jó! – lelkesedett.
– Aliz kérlek hozz egy kis vizet a kerti csapról! – Az apuka most egy kis flakonszerű alkalmatosságot adott kislánya pöttöm kezecskéibe, és megvárta, míg Aliz szépen elmasírozik a közelben lévő kerti csaphoz, ahol – szerencsére –, még mindig szem előtt volt.
A férfi most kissé vallató hangon egyenesen kérdőre vonta a csinos, fiatal nőt:
– Nézze kedves Bettina! Igazán nagyon kedves Öntől, hogy tanácsokat ad a kislányomnak, de a bizalommal óvatosan kell bánni, mert a gyerekek ezt nagyon komolyan veszik. Másrészt pedig, ha meg nem sértem mit az, ami folyamatosan hozzánk irányítja?! Mik a valódi szándékai?! – tette keresztbe egyelőre kimérten maga előtt a kezeit a férfi válaszra várva.
– Kérem szépen… én nem akartam semmi rosszat csak… – nehéz volt megfogalmazni olyasmit, amit leginkább talán az önmarcangoló érzelmi viharokkal lehetett volna igazán érzékeltetni. – Nagyon mélyen megérintett az Önök helyzete… És arra gondoltam, esetleg… talán…
– Nézze kedves Bettina! Nagyra értékelem azt, amit eddig tett, és hogy megvigasztalta kislányomat, de nagyon szépen megkérem, hogy a magánéletünkbe ne avatkozzék bele, mert Aliz már egyébként is kötődni kezdett Önhöz, és attól félek, hogy lerombolja az álmait! Remélem megérti!
– Hát… hogyne…
Időközben Aliz visszatipegett a megtöltött műanyag vizes falkonjával, és kicsit kipirult, pirospozsgás arcocskával közölte, hogy hozott vizet.
– Köszönöm kincsem! – vette el apja a vizespalackot, hogy a virágosvázába friss vizet töltsön.
– A kedves néni hova tűnt?! – kérdezte miközben alaposan széjjel nézett.
– A néninek sok dolga akadt, így sajnos el kellett mennie… – hazudta a kisgyereknek.
– De azért még visszajön?
– Nem tudom édesem! Nekünk azonban mára még hátra lenne az óvóda.
A férfi újfent megigazította precíz alapossággal felesége sírját, majd óvatosan kézenfogta kislányát és visszamentek az autójukhoz, majd elindultak az óvóda felé.
A férfi nem vette észre, hogy Bettina követi saját autójával őket, és szándékosan egy mellékutcába parkolt le, hogy még véletlenül se lássa meg őt senki.
Amikor a férfi kora délután kislányért ment az óvódába Bettina még mindig autójában ült, és mereven bámulta őket.
Végül amikor a férfi gyerekülésbe ültette kislányát Bettina is észrevétlenül elhajtott kocsijával.
Az egyhetes szabadság jóformán hamar elrepült, hogy Bettina észre se vette, és megint ráköszöntött egy unalomig ismeretes munkanap. Munkahelyén – mint később kiderült – üzleti tárgyalásokat, és újabb konferenciamegbeszéléseket szerveztek főkönei, és mint kiválló, és megbízható munkaerőt – természetesen –, őt kérték fel arra, hogy bizonyos prezentációs marketing, és reklámanyagokat tukmáljon rá a – látszólag –, tökéletesen gyanútlan üzleti partnerek többségére.
Miközben zajlott a hatalmas tanácsteremben egy halálosan unalmas konferenciamegbeszélés, ahol Bettina főként színes grafikonokkal, és táblázatokkal igyekezett még érzékeltesebebbé tenni mondandóját, és főként azt, hogy a hitelezőknek miért pont az ő vállalatát kellene választaniuk, észre se vette, hogy a kislányos férfi a temetőből is ott ül egy félreeső széken – látszólag –, mindenkitől távol és kíváncsi, érdeklődő tekintettel hallgatja Bettina beszámolóját.
Amikor háromnegyed óra múlva végetért a szakmai konferencia és mindenki mindenkinek gratulált, és Bettina főnökei is rendkívül megvoltak elégedve a felmutatott eredményekkel a legtöbb üzletkötő azonnal kiment a nagyméretű tanácsteremből, ahol már csupán két ember tartozkodott. Bettina még elbíbelődött kikészített holmijaival, és esze ágában sem volt felpillantani, amikor a férfi váratlanul megállt előtte, és kicsit megköszörülte a torkát:
– Khmm… nagyon érdekes előadás volt kedves Bettina! Gratulálok!
– Ö… nagyon köszönöm… – annyira meglepődött, hogy alig jutott szóhoz. – Bocsásson meg, de mit keres Ön itt?!
– Tudja előfordul, hogy nekem is muszáj dolgoznom néhanapján, mert a dolgok pénzbe kerülnek. Ettől függetlenül engem is mélyen megérintett, amit a temetőben mondott, és nem telik el úgy nap, hogy a kislányom ne áradozna Önről, és már alig várja, hogy újra találkozhassanak!
– Hogy érzi magát Aliz? – jött egy újabb kérdés. – Remélem sikerült új barátokat szereznie.
– Igen, minden bizonnyal! Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori szóváltásunk miatt… ha esetleg túlságosan is nyers, vagy durva lettem volna… ez nagyon nehéz nekem…
– Kérem… nincs miért bocsánatot kérnie… teljesen természetes, azok után, ami Önökkel történt… – nézett egyenesen a férfi zöldesbarna szemébe, és olyan volt, mintha csak egy nagyméretű, nyitott könyvben olvasna, melyben benne volt egy viszontagságosra sikeredett élet.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy elfogadná-e a barátságomat… és talán… – A férfi nem merte kimondani a következő mondatot, mert attól félt, hogy elijeszti a gyönyörű nőt.
– Nagyon szeretném… – Bettina igyekezett összeszedni prezentációs papírjait, miközben engedte, hogy a férfi szorgalmasan segítsen neki, és mikor kezeik véletlenségből összeértek mintha szívük és lelkük is összekapcsolódott volna…